(részlet…)   Hogan már az éjszaka elejtett hómacska teste mögött kuporogva ette esti zsákmánya maradékát, mikor a messzi horizonton narancssárga fénycsík tűnt fel. Az ébredő nap sugarai pompás színeket varázsoltak a bíborszínű égbolt aljára és kacskaringós festékpamacsokat fröccsentett a magasabb régiókba. A zord hideg világában, idefent a hegyen a szikrázóan szép fehér hó, bizarr csodával ajándékozta meg a fiút és Hogan szíve a hideg ellenére is megtelt szerető forrósággal. – Köszönöm Gaia – suttogta tiszteletteljesen és lelke mélyéig hálás volt a természetnek, amiért megajándékozta őt e pillanattal. Innen már hamar leért a lejtő aljába, de törzse tagjait nem találta ott. Talán túl korán érkezett. Vagy az is lehet, hogy túl későn.…