Blog,  Novellák

Szemán Zoltán: Alkonyat

Kovács néni reszketős kézzel nyitotta ki kopott pénztárcáját és kissé bizonytalan tekintettel nézte a rekeszben csillogó érméket. Műanyagkeretes szemüvegét, amit még szegény Hegyesi doktor unszolására csináltatott, már régen le kellett volna cserélnie egy erősebbre. Rövidlátóan hunyorogva, egyesével vette elő a fémpénzeket, mindegyiket gondosan megvizsgálva.

– Öreganyám, igyekezzen már egy kicsit, mert lekésem maga miatt a buszt!

A durva hangra a pénztáros hölgy megvető pillantást vetett a nagydarab, virágmintás ruhába gyömöszölt nőre, aki türelmetlenül rakosgatta a kosarát egyik kezéből a másikba.

– Adja ide, Kovács néni! Nekem gyorsabban megy.

– Köszönöm, nagyon aranyos… – motyogta megszégyenülten az idős nő. – Tudja, csak egy margarin kell. Az én Janim nagyon szereti a piskótát és minden szombaton sütök neki…

A pénztáros gyakorlott ujjakkal kiszámolta az aprót. Kevesebbet, mint amennyibe a néni kosarában árválkodó margarin került.

– Így ni, rendben is vagyunk – adta vissza futó mosollyal a pénztárcát.

– Köszönöm, aranyoskám! Maga a legkedvesebb eladó a boltban.

– Na, ne kezdjen már el még udvarolni is! Haladjunk már a sorral! – mordult fel ismét a türelmetlen nő.

Az utcára kilépve a néni megigazította fejkendőjét, és botjára támaszkodva lassan tipegve elindult hazafelé. A körúton zúgott a forgalom. Visító szirénákkal mentő húzott el a belváros felé, és a túloldalról ide hallatszott az útépítők légkalapácsának zaja. Emberek siettek a dolgukra, türelmetlenül kerülgetve az idős nőt.

Befordult egy csendesebb kis utcába, és egy apró park mellett elhaladva, úgy döntött, leül pár percre. Már ez a kis séta is fárasztotta. A május végi nap kellemesen melegítette idő árkolta arcát. A néni csendes mosollyal egy hosszú pillanatra behunyta a szemét.

– Jesszusom, a margarin! – rezzent fel. – Még csak az kéne, hogy túlságosan megolvadjon. Akkor a szatyor aljából kapirgálhatnám fel!

Bizonytalan, lassú mozdulattal felkelt és tovább indult.

Mire a lépcsőházhoz ért, kifogyott a levegőből, és csak másodszorra sikerült a nehéz kaput kinyitnia. Betotyogott a dohszagot árasztó boltív alá, az ajtó hangos csattanással záródott be mögötte.

– Kovács néni, csak nincs valami baj?

Az idős nő megfordult, és egy pillanatig nem ismerte fel a házmesterből lett közös képviselőt.

– Jaj, Bózi úr, de megijesztett! Már azt hittem, valami idegen!

– Ne aggódjon, nem engedek be idegeneket – húzta ki magát a pocakosodó férfi.

– Tudom én azt, Bózi úr! Tudom én.

– Várjon, segítek felmenni a lépcsőn – karolt bele a volt házmester a nénibe. – Aztán merre járt?

– Csak margarinért mentem, mert a fiam, a Peti, elfelejtett hozni tegnap, amikor itt volt. Tudja, a fiam, aki orvos. Bizony!

– Tudom, Kovács néni, hogyne tudnám – dörmögte a bajusza alatt Bózi úr.

Egy lépcsőfok, egy kis pihenés. Egy lépcsőfok, egy kis pihenés. Csak az első emeletig kellett menniük.

– Na, kérem, meg is érkeztünk. Segíthetek még valamit?

– Nem, köszönöm szépen! De ha később ráér, ugorjon be hozzánk! Tudja, szombat van, piskótát sütök az én Janimnak. Ha jön, adok egy kis kóstolót.

– A világért sem hagynám ki! Minden szombaton olyan jó süteményillat terjeng az egész házban, hogy az ember legszívesebben beleharapna a levegőbe – búcsúzott el a férfi, azzal már fordult is vissza a lépcsők felé.

A néni elbíbelődött egy kicsit a régimódi kéttollú kulccsal. A hűvös félhomályos előszobába belépve, lábával óvatosan arrébb tolt egy pár foszlott, félretaposott posztópapucsot.

– Jani, Jani! Mindig az útban hagyod! Egyszer kitöröm miatta a lábam – csóválta meg a fejét.

Kendőjét gondosan összehajtva az előszobaszekrényre tette. Pár másodpercig csak állt és próbálta leolvasni az időt a minden másodpercet hangos kattanással számláló divatjamúlt falióráról, majd ijedten elindult a konyha felé.

– Jesszusom, már ennyi az idő? De így jár az, aki leáll trécselni mindenkivel! – korholta magát, miközben már a tepsik között keresgélte a megfelelőt.

Délután öt órakor megszólalt a csengő. Kovács néni kivörösödött szemmel állt az ajtóban, és a lépcsőházban ácsorgó fiatal nőre bámult.

– Maga az, Annuska? Jöjjön csak be! Ma nem tudom megkínálni, mert nem sütöttem. Elfelejtettem margarint venni…

A szociális gondozó szelíden átkarolta, majd óvatosan bevezette a könnyeit nyelő nénit a konyhába.

– Semmi baj, Erzsike néni. Semmi baj. Ez akárkivel megeshet.

– De mit adok akkor az én Janimnak? Mindig éhesen jön haza.

– Tudja, mit? Van egy ötletem. Elmegyünk sétálni, és egy cukrászdában veszünk süteményt. Ma úgyis itt az ideje a havi kirándulásunknak. Tudja, a parkban…

– Ó, akkor megint autóba kell ülni?

– Igen, de ígérem, óvatosan vezetek, és hazafelé egy csomó süteményt veszünk.

– Az nem olyan, mint az én piskótám – sóhajtott fel az idős nő.

– Ez igaz, de mégis jobb, mint a semmi. Jöjjön, Erzsike néni!

A fiatalasszony az előszobában visszatette a folyosó közepén heverő papucsokat a fal mellé, és értetlenül pislogott a sarokban árválkodó bevásárlószatyorra. Amíg a néni a kendőjét kötözgette, gyorsan belenézett, majd nagyot sóhajtott. Vigyázva, nehogy Kovács néni meglássa, bevitte a konyhába. Óvatosan elővette belőle a félig megolvadt margarint, és betette a hűtőbe a többi mellé. Felakasztotta a táskát a kamrában, és mire visszaért az előszobába, a néni már menetkészen várakozott rá.

– Remélem, van abban a cukrászdában piskóta, mert az én Janim csak azt szereti.

– Biztos vagyok benne. De ha mégsem, akkor átmegyünk egy másikba. Jó lesz úgy?

– Hogyne, aranyoskám, nagyon jó lesz.

A kocsiban Kovács néni fejét lehajtva a botját nézegette. Nem akarta mondani, de nem érezte jól magát. Az autóban mindig olyan érzése támadt, mintha koporsóba zárták volna.

Amikor végre kiszállhatott, megkönnyebbülve fogadta el a felé nyújtott segítő kezet. A fiatalasszonyba karolva, lassan, öregesen haladtak a fehér murvás úton.

– Várjon egy kicsit, Erzsike néni! Ide be kell ugranom – mutatott a nő egy boltra.

Egy perc múlva már vissza is tért egy csokor gerberával a kezében.

– Nahát, milyen szép virágok. Kinek lesz?

– Csak úgy, Erzsike néni, csak úgy.

Továbbindultak, de alig száz méter után ismét megálltak.

– Üljön le ide egy kicsit!

– Az jó lesz, aranyoskám, mert már kezdtem kifulladni – mosolygott hálásan a néni.

A padocskán ücsörögve az idős asszony a napfény felé fordította az arcát és igyekezett mély levegőket venni.

„Milyen szép nap, ez a bolond Jani meg csak otthon kuksol” – gondolta, és már azon töprengett, milyen süteményeket vegyenek hazafelé. Piskótát mindenképpen, de talán még mást is…

Ezalatt a fiatalasszony vizet hozott, eligazgatta a gerberákat, majd odafordult a csendben ücsörgő nénihez. Látta, hogy az idős nő csukott szemmel, hang nélkül magában motyog, hát inkább nem szakította meg a békés pillanatot. Várakozott még egy kicsit, majd az órájára nézett.

– Erzsike néni, kipihente magát? Mehetünk a cukrászdába?

– Mehetünk, aranyom, hogyne mehetnénk! A Janim már biztosan nagyon várja a piskótát – bólintott az idős nő.

A szociális munkás még vetett egy pillantást a virágokra, majd a lassan beköszöntő alkonyatban egymásba karolva elindultak az úton amerről jöttek. A magára hagyott, egyszerű, szürkésfehér kövön tompán megcsillant a búcsúzó nap fénye:

Kovács János

1931 – 2005

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük