M. Z. Chapelle: Gyónás

A nehézszövésű, bordó függönyön nem hatolt át a napfény, a gyertyák derengő félhomályában a kopott bútorok torz árnyékokat vetettek a foltos tapétára. Elnehezült a levegő, a füstölő erős illata beitta magát a szövetekbe. Ericben kellemes, gyerekkori emlékeket idézett fel a tömjén markáns aromája. Ekkor a szemben ülő alak fészkelődni kezdett, és finoman köhintett egyet.

− Bocsánat – szólalt meg Eric. – Hol is tartottam?

−  Elmondtad, hogyan reagált a feleséged, Kate… és hogy el akar válni. Van még valami, ami nyomja a lelked?

Eric összeráncolta a homlokát az érzelemmentes szavak hallatán.

− Nem mondasz semmit arra, hogy egy férfival csaltam meg a nejem?

− Mit akarsz, mit mondjak?

Eric lesütötte a szemét. A lelke könnyebb lett ugyan attól, hogy végre kimondhatta, ami nyomasztotta, a feloldozás angyalszárnyon érkező fuvallata azonban egyelőre elkerülte. Maga sem értette, miért remélt dorgálást és kioktatást. Frusztráló volt a túlságosan nagy elfogadás, annak ellenére, hogy tudta, amint kilép a vasajtón, keblére öleli majd a társadalom mocska. Gondolatait újra a másik hangja szakította félbe.

− Elárulod, miért engem kerestél fel?

− Pontosan tudod, miért – válaszolta Eric.

A szemközti alak csak szótlanul bólintott egyet.

− Valaha pap akartam ám lenni – folytatta halk hangon Eric. – Nem tudom, mi lenne velem most, ebben az új világban… bár igaz, talán sosem vált volna belőlem jó pásztor. Honnan tudhatjuk, kik közé kellene tartoznunk, hogy megtaláljuk önmagunkat?

− Nézz csak rám! Úgy nézek ki, mint a többiek, akik ezt a szakmát űzik?

Eric végigmérte. Pontosan úgy.

− Nos…

− Külsőre talán igen. De látod, itt ülök veled, és a gyónásod hallgatom. Egy városban, ahol nincs szabad vallásgyakorlás. Ez normális dolog?

Eric eltöprengett. Már rég nem foglalkozott vele, mi normális és mi nem.

Évtizedekkel ezelőtt nem jelentett problémát gyónásra alkalmas helyet és embert találni, mára azonban a város elzüllött, az utolsó templomokat pedig évekkel ezelőtt felszámolták. Eric lelkébe fájdalom hasított, amikor eszébe jutottak az emlékek. Fiatal volt még, de mindenre emlékezett. Hosszú időn át szenvedett a tehertől, hogy nem beszélheti ki a gondolatait senkinek, míg a véletlenek furcsa összjátéka folytán sikerült találkoznia vele. És habár a hitéletet, sok egyéb mellett tiltották az új világban, melyben éltek; mint annyi minden más, ez is utat talált a sötétségben.

Gyóntatója ekkor nagyot sóhajtott, majd megszólalt.

− Végtére is, mit számít, hogy szerelmünk vagy hitünk miatt válunk üldözöttekké.

Eric most először nézte meg őt jobban magának. Az élénk, barna szempár körül kissé elmosódott a festék, ajkát az órákkal ezelőtt felkent vörös rúzs már csak halovány rózsaszínnel pettyezte itt-ott. Várta, hogy a másik folytassa a mondandóját, de amaz az órájára pillantott, aztán kurtán biccentett egyet az ajtó felé. Hiába, az idő pénz, lejárt a kreditje. A prostituáltak óradíja meglehetősen magas ezekben a vészterhes időkben.