Blog,  Novellák

Estell Ivy: oxiGen

Marcsi tizenéve berögzült mozdulattal veszi elő a cigit, pont ugyanúgy, ahogy eddig minden munkaszünetben csináltuk. A szájába teszi, sercen az öngyújtó, de mielőtt a láng elérné a dohányt, Marcsi keze megdermed, aztán a kórházi takaróra hanyatlik.

– Hogy én milyen segghülye vagyok – nevet fel cinikusan. Hangja rekedt, még nem szokott hozzá, hogy erőltetnie kell a légzést, ha beszélni akar. Kiveszi a szájából a cigit, és ahogy van, friss nyáltól csillogóan odanyújtja nekem. – Kéred?

Nem tudok megszólalni, csak egy nyekkenés hagyja el a szám. A nyaka tövéből előkandikáló csöveket szuggerálom. Mintha hajlított szívószálak ívei merednének elő a bőréből. Sosem tudtam megszokni a látványt, még idegeneken sem, nemhogy egy kollégán.

– Gabikám, kell, vagy dobjam ki? – Marcsi látszólag jókedvűen lengeti meg az orrom előtt a cigit, de látom a szemében a fásultságot. A cigiért nyúlok.

– Idebent nem szabadna… – kezdek erőtlen tiltakozásba, de Marcsi csak krákogva kiröhög.

– Itt, Gabikám? Pont itt, az oxiGenes klinikán? Hát hülye vagy? Kettőt köhögsz, már ki is kapják a tüdődet és kapod a saját generátorod – kocogtatja meg a mellkasát a csövek alatt ott, ahol mostantól az ujjnyi vastag oxitartály lapul.

Hallani vélem a kemény műanyag koccanását, holott az lehetetlen. Mindenhol elmondják a felvilágosítóvideókban, hogy a tartályt nem lehet érezni, nem mozog, mert tökéletesen illeszkedik a mellkasba ültetett, párnázott foglalatba. Inkább azért lehet előttem annyira, mert naponta több száz halad át a kezeink között a gyárban.

Baromira szükségem van arra a cigire. Remegő kézzel meggyújtom, és türelmetlenül nagyot szívok belőle. Marcsi szemében sóvárgás ül, ahogy engem néz, én pedig bűntudatot érzek, amiért hálát adok a biotüdőmért. Még van, amit marjon a bagó.

– Úgy sajnálom – lehelem ki a füstöt, és megvakarom a borostám. – Fájt?

– Emlékszel arra a szar oktatóvideóra, amit minden évben lejátszanak nekünk a munkavédelmi izén? Van az a rész a maró gázokról, meg hogy hogy ne lélegezd be őket, és van az a vörös hajú, rajzolt bige, aki jó mélyet szív belőle… Megvan az arca? Az a fintor? Na, pont annyira fájt – nevet Marcsi, akár egy göthös papagáj, nagy teste rázkódik az ágyon.

Izzad, sötét bőre sápadt, de ekkora beavatkozás után nem csoda. Inkább az a csoda, hogy tegnap délután még láttam őt egy hordágyon haldokolni, most meg itt ülök az ágya mellett, és beszélgetünk. De hát, itt volt ez az új oxiGen technológia. A közösségi oldalakon nem hiába cikáztak a teóriák az ufókról meg a titkos kormánykísérletes baromságokról.

– És mennyi maradt meg belőle?

Marcsi vállat von.

– A jobb lebenyből már főzik a konyhán a tüdőlevest, annak annyi – nevet erőltetetten. – Roncsolódott, kikapták. A balból meghagytak annyit, hogy ne kelljen hangképzőt is beültetni. Tudod, milyen robothangja van az alapmodellnek, a jobbakat meg már nem fedezi a céges biztosítás. Jó dokit kaptam, rendes volt. Megmentett, amit lehetett – bólogat Marcsi, és a torkát simogatja. – A gigám is megmaradt, bevonták valamivel a felmart részt. Pár nap, és jól leszek. Talán pénteken már újra dolgozhatok.

– Mi? – kapom fel a fejem. – De hát kedd van! Nem kellene pihenned?

– Jaj, Gabikám, ha megtehetném… De tudod, baj van, nagy baj. – Marcsi örökvidám arcát ráncokba gyűri az aggodalom. – Volt itt egy faszi, egy öltönyös. Azt mondta, a cég ügyvédje. Meg azt, hogy vizsgálják, tényleg baleset volt-e, vagy én hibáztam. Tudod mi lesz velem, ha rám fogják?

Tudtam, persze hogy tudtam. Nem ő volt az első, akit ilyen-olyan baleset ért a gyárban. Akinek nem volt szerencséje, arra ráhúzták a vizes lepedőt. Visszamenőleg megvonták tőlük a biztosítást, egész életükre eladósodtak a beültetett oxiGen miatt, és a gyár rabszolgái lettek.

Marcsi már hatvan felett jár, pár év múlva nyugdíjba mehetett volna. Így ha haláláig dolgozik a gyárban, már akkor sem tudja megfizetni a tartozását, de a gyár nyer legalább plusz tíz évet, amíg nem kell elengedni nyugdíjba. Mert ilyen az adósjogszabály.

– A rohadt életbe. – Mélyeket szívok a cigibe.

– De van egy megoldás. Segíthetnél – int közelebb Marcsi.

Megborzongok. Ez valami kiskaput jelent, meg ujjat húzni a céggel, és ilyesmiből még soha senki nem jött ki jól. De Marcsival évek óta barátok vagyunk, mindent tudok a külföldön dolgozó gyerekeiről, és mióta anyám is meghalt, csak ő van nekem. Nem hagyhattam cserben.

Ódzkodva hajolok közelebb hozzá.

– Gabikám, figyelj. Én mondom neked, nem volt ez baleset! – fogja suttogóra Marcsi. – Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tudod, hogy trehány vagyok néha, de annál a gázállomásnál mindig nagyon figyelek. De túlnyomás alatt volt. Esküszöm, hogy így történt! Láttam a nyomásmérőn a számokat, mintha előtte direkt… na, ne mereszd úgy rám a szemed, mondom, hogy így volt! Ha meg tudnád szerezni a 23B-s kamera felvételét…

– De, Marcsi! – csitítom el, és körbenézek. Szerencsére nem fekszik más a háromágyas szobában. – Börtönbe akarsz kerülni?!

– Nem én! Azért kell ügyesen csinálni – bizonygatja Marcsi. – Tudom, hogy megvolt párszor az a Rozi, a biztonsági őröknél. Azt hallottam, őt is oxiGen-adósságba verték, és egyedül neveli a kisfiát. – Megragadja a kezem, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal belepasszíroz egy cetlit. – Ezek itt a takarékszámlám adatai, ezekkel be tudsz lépni a neten és hozzáférsz a pénzhez. Vegyél le róla mindent, tegyél el belőle magadnak is, és fizesd le Rozit. Benned megbízom, Gabikám. Ha megvan a felvétel, ismerek valakit, aki segíthet. Egy antioxist. Vannak kapcsolatai.

– De Marcsi… – Kezdek teljesen pánikba esni.

– Ugye nem hagynád, hogy öreg barátnőd rabszolgasorba kerüljön? Ugye, Gabikám?

***

Hazafelé, a villamoson egy lány ül velem szemben. Először azt hiszem, nyakláncot visel, aztán rájövök, hogy az oxiGen-adagolóját egyedi gyártású gégefedő takarja. Fogaskerekek és réz gégecsövek szövevénye tekeredik a nyaka köré. Ahogy figyelem, látom, hogy ütemesen kattog és mozog az egész. Hányingerem lesz, gyorsan kinézek az ablakon.

“Géfi”, így nevezik ezeket a kamaszok, amikor a legújabb trendekért lelkesednek. „Ezt láttátok már? Billi Eilishnak már gyémánttal kirakott géfije is van!” És jön a kuncogás meg a vágyakozó sóhajok, hogy mikor lesznek már ők is tizennyolc évesek, amikor már a szüleik beleegyezése meg bármilyen, életet veszélyeztető állapot fennállása nélkül lecseréltethetik a totál-nem-trendi biotüdejüket egy oxiGen-géfi kombóra. Mintha csak egy új ruha lenne az egész.

Ilyenkor mélyeket kell lélegeznem, hogy ne fojtogasson a gondolat, milyen generáció fog felnőni öregkoromra. Még csak tizenöt év telt el a kőtüdő-járvány felbukkanása óta, de a híradó szerint már a népesség negyven százaléka oxiGennel él. Mert kezelhetőbb és problémamentesebb, mint egy biotüdő, és mert aki egyszer elkapta a kőtüdőt, annak nincs más választása, mint beállni az oxiGenes adósok közé.

Vagyis de, van. Hat éve, hogy a tálaló tetején őrizgetem anyám hamvait.

A végállomásig megyek, az úttesten átsétálok a pályaudvarra. A dísztéglás fal mellett ma is ott kuporognak az oxiGen-világ koldusai: kékülő szájú, oxigénhiánytól kóválygó zombisereg piszkos, szakadt ruhákban. Kétségbeesett hörgésüket visszaveri az épület.

Ők azok, akiket egy sérülés, egy betegség, vagy rossz magaviselet miatt még a rabszolgasorból is kirúgtak, és már nem engedhetik meg maguknak a napi tartályadagot.

Mikor meglát, Zsuzsa, a kócos szőke azonnal feltápászkodik és felém imbolyog. Ő a legrégebbi túlélő, talán már két hete is itt van.

– Itt van Gábor! – recseg torkából az olcsó hangképző.

Megrémülök, mikor a többi zombi is felém kapja a fejét.

– Ma csak hármat hoztam! Csak ennyit tudtam – szabadkozom jó előre, és gyorsan előkotrom a táskámból a gyárból kicsempészett tartályokat. A biztonsági őrök már ismernek, megfeszülnek és árgus szemekkel figyelnek, hogy ne legyen baj. Tisztelik, amit teszek, de én undorodom magamtól, ahogy a koldusok közé hajítom a kék műanyaghengereket és szinte futva távozom. De már megtanultam a leckét: ne menj egy csapat oxihiányos közelébe tartályokkal a kezedben, különben szétkapnak, mint a veszett kutyák. Egyszer kimentettek közülük az őrök, azóta tartjuk a távolságot. Mindenkinek jobb így.

Még hallom az acsargást és a verekedést a hátam mögött. Talán ma is meghal egyikük, mert nem lesz elég ereje, hogy kimarjon egy tartályt valaki más kezéből, vagy éjjel lecsapnak rájuk az oxikereskedők, hogy valamelyikükből kivágják a továbbértékesíthető alkatrészeket. Egy meghal, egy felbukkan. Így megy ez.

A vonaton figyelem, ahogy az oxiGenesek előhúzzák a nyakuk tövéből a mobil csöveket, és rácsatlakoznak az ingyenes rendszerre. Minden ülés mellett ott a kis bemenet. Extra szolgáltatás, hogy spórolhassanak a tartályukkal. Egy ideig drágább jeggyel utaztak, mint mi, de most már nincs különbözet. Bosszant, hogy én semmi extrát nem kapok ugyanazért a pénzért, és nem vagyok ezzel egyedül. A tévében rendszeresen közvetítik a hasonló aránytalanságok miatt szervezett tüntetéseket.

De eszembe jut Marcsi. Ha itt ülne mellettem, most ő is rádugná a kis csövét a csatlakozóra, és tőle nem sajnálnám, hogy az én adómból lélegzik. Hiszen neki kényszerből lett oxiGenje, nem divatból, és ha nem segítek neki, egyszer talán ő is az oxikoldusok között végzi. A cetlije és a nyugdíjas éveire félretett pénze égeti a zsebem. Mocskos világban élünk.

Már késő este van, mire hazaérek. A falu csöndes, a számozott sorok mellett elsétálva csak néhány suhancot látok a kocsma előtt bandázni.

– Gabi bá! – kiált rám az egyik. – Ma is hozott tartályt?

Még mindig összerezzenek a borzalmas robothangra. Laci az, meg a barátai. Két éve egy újabb kőtüdő-hullám kapta el őt meg néhány embert a faluból. A szülei döntöttek helyette, hogy inkább legyen adós, mint halott. Laci most tizennyolc, és miközben a többiek még suliba járnak, ő már a vegyi üzemben robotol nap, mint nap, hogy törlessze az oxiGenét. Ott már csak oxisok dolgoznak, mert nem kell attól félteni őket, hogy belélegeznek valami mérgezőt.

– Persze, Lacikám – indulok meg felé, és már húzom is elő a maradék tartályt, mikor meglátom a kezében a pirosra mázolt utánzatot. – Ez meg mi? Ezerszer megmondtam, hogy ne használj másolatokat! Veszélyesek!

– Ez nem másolat – szabadkozik Laci. – Ezt magától kaptam, csak…

Már tudom, mit jelent a hallgatása.

– Ugyan már, Gabi bá’, essen meg rajta a szíve – szól közbe az egyik haverja, de olyan szúrós tekintettel nézek rá, hogy nem folytatja.

– Mondd meg Csabinak, hogy ha még egyszer megpiszkálja a tartályokat, eltöröm a kezét! – kapom ki Laci markából a piros tartályt. – Mit tett bele? He? Fűpárlatot? Kéjgázt? Kokógőzt? Ugye tudod, hogy csak egyszer hibázza el a keveréket, és neked annyi? Az oxidiffúzor sokkal, de sokkal hatékonyabb, mint a kisvérköröd!

– Tudom, Gabi bá’ – sóhajt Laci lehajtott fejjel. Nem először játszódik le a jelenet, én pedig nem tudok rá teljes szívvel haragudni. Tudom, hogy a reménytelenség teszi drogossá, és ettől nem menti meg pár naponta egy kis plusz oxigén.

A kezébe nyomom a friss tartályt, és hazafelé indulok.

Az apró ház még úgy is túl magányos, hogy ordít a tévé. Hidegen gyöngyözik a sörösdoboz a kezemben, lábam a fotel előtti puffon pihentetem. Félig lecsukott szemhéjam alól figyelem az oxiligát.

Ez az egyetlen dolog, ahol szeretem a műtüdősöket. Amióta külön ligát kaptak, mert a biotüdősök nem tudtak lépést tartani velük, sokkal érdekesebbek lettek a meccsek meg a versenyek. A tehetségeket felkarolták a nagy szponzorok, és ha leszerződtek velük, akkor megkapták a sokmilliós, csúcstechnológiás oxiGeneket. Akinek szerencséje volt, így kitörhetett a nyomorból.

A túltöltött tartállyal versenyző futókat is imádtam nézni, de a szabadmerülés volt a kedvencem. Azok az ökrök eddig is az életükkel játszottak, mikor száz meg kétszáz méterig lebuktak a víz alá palack nélkül, de az oxiGenesek tették fel az i-re a pontot. Ők lementek akár háromszáz méterre is a spéci keverékeikkel meg a legmodernebb diffúzorokkal, és azon versenyeztek, ki tudja kevesebb mellékhatással végrehajtani a több órás dekompressziót. Lenyűgöző és ostoba volt egyszerre.

A tüdőrák látszólag csodálatos visszaszorulását éltető propagandahirdetés alatt nyom el az álom.

***

Anyámat nézem az áttetsző fóliasátorban. A lélegeztetőgép sziszegve próbál levegőt pumpálni az elkövesedett tüdőbe.

Fáj a torkom, mert előtte egy órát üvöltöttem anyámmal, hogy miért nem hajlandó elfogadni azt a szaros oxiGent, miért kell nekem itt állnom teljes védőfelszerelésben és végignéznem a haldoklását. Tudom, hogy nem ezt akarta hallani, mielőtt elaltatták, de megőrjített a tehetetlenség.

– Most felvisszük a műtőbe. – A doki ott áll mellettem, de hangja távolinak tűnik a védőfelszerelés rétegei alatt. – A kalcifikáció még csak a jobb lebenyt érinti, ha eltávolítjuk, időt nyerhetünk. A célzott ultrahangos porítás után jön az eltávolítás. Kiporszívózzuk onnan azt a fránya kőtüdőt, jó?

A doki megveregeti a vállam, én pedig elképedve ránézek. Kalcifikáció. Porítás. Porszívózás.

Kiporszívózza a tüdőt anyámból.

Kedvem lenne behúzni neki, de nem teszem.

Szerinte úttörő technológia. Szerintem egy életre kelt rémálom.

A harmadik műtét az utolsó. Előtte hiába kérlelem anyámat sírva, még mindig nem hajlandó elfogadni az oxiGent. Onnan már nem hozzák ki őt. Három nap múlva veszem át a hamvakat a krematóriumban. Felteszem az urnát a tálaló tetejére.

***

Valami az ölembe esik. A levegő megtelik porral, én pedig köhögve felpattanok a fotelból.

Anyám urnája a padlón gördül, a hamvai beterítenek. A döbbenettől ledermedek, pedig legszívesebben üvöltve leseperném magamról. Felnézek a tálaló tetejére. A szomszéd fekete macskája éppen leugrik onnan, és kiiszkol a nyitva hagyott ablakon.

Értem, anya. Értem. Marcsit nem fogom úgy cserben hagyni, ahogy téged.

***

– Tessék, Rozi. Mondták, hogy cserélned kell.

– De aranyos vagy, Gabi!

Egyedül vagyunk a folyosón, az éjszakai műszakban nem sokan járnak erre. Az alacsony, kicsit testes, biztonsági egyenruhás Rozi mosolyog, én pedig meredten nézem, ahogy az orrom előtt nekiáll tartályt cserélni. Ő nem szégyellős, de van, aki félrevonul a mosdóba. Rozi felpattintja az oxiGen logóval ellátott kerek, fehér fedelet a nyaka tövében, benyúl fél ujjnyi mélyen, megnyomja a tartályt, és a beépített rugós rendszer kilöki azt. Egy pillanatig az a benyomásom támad, mintha egy betonvas átfúrta volna a torkát, aztán Rozi kihúzza a használt tartályt, és gyakorlott mozdulattal a helyére löki a másikat. Kapkodóak a mozdulatai, holott ő is tudja, hogy a biztonsági rendszer a csere idejére elraktároz egy kis oxigént. Kulcscsontja alól szisszenés hallatszik, amint a rendszer megnyitja a tartályt, a fehér fedél pedig vissza is zárul.

– Rég láttalak.

Elértem Rozi célzatos mosolyát, akaratlanul is visszamosolygok rá. Még emlékszem, ahogy legutóbb izzadtan összetapadt a testünk a raktárban. Zavart, hogy nem zihál közben.

– Mi lenne, ha bemennénk kicsit a biztonsági szobába?

Láttam, hogy a másik biztonságis, Miklós mikor megy körbe ellenőrizni, és tudom, hogy mindig megáll a raktár egyik sarkában cigizni. Az éjszakai műszak amúgy is nyugis, senki nem kapkod.

Rozi csókja szalámi ízű, és harmadszorra se veszi észre időben, hogy én kifogyok a szuszból, úgy kell elhúzódnom tőle. Inkább megfordítom, hogy ne kelljen a levegővel sakkoznom és a gégefedőjét bámulnom aktus közben. A biztonsági kamerán pontosan látjuk Miklóst meg a dolgozókat. Látom a 23B-s kamerát is. Fura ez a fordított kukkolás, de azért sikerül pár percre elfeledkeznem az egészről.

– Hallottad, mi történt Marcsival? – kérdezem félvállról, miközben visszagombolom a nadrágom. Miklós most indul vissza a raktárból.

Rozi megigazítja a gallérját, arca elkomorul. Bólint, és megérinti a fehér gégefedőt.

– Szegény. Pedig már majdnem kihúzta nyugdíjig.

Csak egy pillanatig töprengek el a mondatán, de kezem már a pénzt szorongatja a zsebemben. Marcsinak nincs nagyon sok pénze, egy teljes oxiGenre nem, de valamire elég. Egy kellően nagy részét magammal hoztam Rozinak, a többit pedig a számlán hagytam. Képtelen lennék hozzányúlni.

– Tudod, mi vár rá. De te segíthetnél.

Rozi gyanakodva méreget, és amikor előhúzom a pénzt, elkerekedik a szeme.

– Ki akarsz rúgatni? – hápog, és elfehéredik. – Van egy kisfiam! Nem mehetek börtönbe!

– Nem is kell – nyugtatom. Megfogom a kezét, és ahogy Marcsi is tette, belesimítom a pénzt, hogy érezze. – Marcsi ismer valakit. Antioxis. Nem lesz nyoma, soha nem jönnek rá, hogy te voltál. Ebből a pénzből visszafizethetsz jó pár évet. Talán mire felnő a fiad, már nem kell adósként robotolnod.

– Nem is tudom…

Rozi a pénzt morzsolgatja, látom, amint fejben számol és tudom, hogy nyertem.

– Gabi… Ha Marcsi tényleg ismer valakit az antioxisok közül, akkor ezt is vidd el. Valakinek tudnia kell.

Kérdő tekintettel figyelem, ahogy Rozi gyorsan megnyit egy jelszavas fájlt és kinyomtatja. Egy utasításlista az az oxiGen logójával. Nevek. Dátumok. Gyári helyszínek, beállítási értékek, kezelési utasítások a veszélyes gépekhez. Rozi rámutat az egyik bekezdésre.

Név: Komlós Mária

Időpont: 2042. április 12.

Helyszín: 23B állomás

Incidens: maró gáz belégzése

Műszak előtt beállítandó érték a 170/B63-as szelepen: 300 bar

Zsibbadtan nézek fel Rozira. Csöndben zokog, a könnyeit törölgeti. Megfogja az ujjam, és lejjebb csúsztatja a lapon.

Név: Letenyei Gábor

Időpont: 2042. május 26.

Helyszín: 64/C állomás

Incidens: lokalizált robbanás a tartálytöltő állomáson

Műszak előtt beállítandó…

Nem tudom továbbolvasni, kiesik a kezemből a papír.

– Egy ember két év mínusz az adósságomból – szipogja Rozi. – Gabi, csak… állítsátok meg őket.

***

Az aluljáró kihalt. Rettegek, hogy az antioxis összekötő helyett a rendőrségbe futok bele, de egyelőre minden csöndes. Nálam van egy pendrive nem is egy, de három baleset videófelvételével, meg a nyomtatott lista. Az eredeti fájl nem volt másolható, de így is jó lesz. Azt üzenték, hogy nem fényképezhetem le, nem szkennelhetem be, a pendrive-ot pedig nem dughatom bele a gépembe. Semmi nem kerülhet fel a netre.

Egy harmincas, jól szituált férfi üget le a lépcsőn lazán zsebre tett kézzel. Jókedvű és mosolyog, úgyhogy biztos vagyok benne, nem ő lesz az, de aztán egyenesen hozzám lép.

– Üdv, van egy cigije? Úgy látom, mi még el tudjuk szívni.

Ez a megadott jel. Bólintok és remegő kézzel felé nyújtom a cigisdobozt, amibe a pendrive-ot és a papírokat rejtettem.

– Vigye csak az egészet, nekem van még – válaszolok a megbeszélt módon.

– Kösz.

Átveszi a dobozt, és már üget is felfelé a lépcsőn.

Hát ennyi.

Képtelen vagyok kiengedni, az egész olyan gyorsan zajlik, mintha meg sem történt volna. Bele kell markolnom a zsebembe, hogy érezzem, már nincsenek ott a bizonyítékok.

Másnap bemegyek dolgozni. Hétfő van, látom, ahogy Marcsi is felveszi a műszakot. Bizakodón rám mosolyog, aztán mindenki megy a maga dolgára.

Eltelik egy hét. Aztán még egy. És még egy.

Marcsi egy darabig még bizakodón mosolyog, aztán már csak erőltetetten, aztán már csak fáradtan. Meg sem kérdezem, van-e valami hír, mert látszik rajta. A dohányzóban hallom, hogy a cég ráverte a balhét. Adósrabszolga lett.

Rozival minden nap váltunk egy pillantást. Az ő tekintete bűnbánó, az enyém sajnálkozó és megvető. Mindketten tudjuk, hogy soha többé nem viszek neki tartályt az éjjeles műszakban.

***

Május 25.

Meredten bámulom a dátumot a telefonomon.

Holnap lesz a balesetem napja.

Egész nap képtelen voltam koncentrálni. Ha csak megláttam Rozit, kivert a víz, és hibát hibára halmoztam. Majdnem én okoztam a saját balesetem. Miután elhánytam magam az idegességtől, végre volt egy jó indokom, hogy rosszullétre hivatkozva hazajöjjek.

Felnézek a tévére. Este 8 van, újra leadják a híreket.

Kiüresedve nézem a képernyőt. Reggel óta sokadszorra állapítom meg, hogy igen, a laza fickó arcát látom a fantomképen. Őt viszik el hullazsákban a bejátszott rendőrségi felvételen.

Vált a kép, egy riporternő az oxiGen vállalat magyarországi igazgatóját kérdezi.

– … és a rendőrséggel szoros együttműködésben igyekszünk felszámolni a magukat antioxisoknak nevező radikálisokat. Minden eszközt bevetünk, hogy megállítsuk az ámokfutásukat, amivel igyekeznek lejáratni az oxiGent, és ezzel veszélyeztetni több millió felhasználó… – Csak onnan veszem észre az oxiGenjét, hogy félrecsúszik egy pillanatra az inggallérja, és felbukkan mögötte egy aranyozott, bikafejet formázó gégefedő. A hangmodulátora olyan tökéletes, hogy meg nem mondanám, nem emberi hangot hallok. Csak az milliókba kerülhetett.

Kinyomom a tévét.

***

Betegségre hivatkozva egy hétig nem megyek dolgozni. A cég tudomásul veszi, nem történik semmi.

A hét leteltével rájövök, hogy ha így folytatom, a következő hónapban nem tudom miből befizetni a számlákat. Nincs választásom, ha csak úgy felmondok, pár hónapig sehova nem vesznek fel, és éhen halok. Visszamegyek a gyárba. A tekintetem Rozit keresi, de nincs ott. Megtudom, hogy 25-e óta nem látta senki.

Sajnálom Rozit, de megkönnyebbülök. Ha ő nincs, talán nincs, aki hozzáférjen a listához. Az új biztonsági őr biotüdős, őt nem tudják sakkban tartani az oxiGennel.

Felveszem a műszakot, beállok a töltőgéphez. Az első húsz tartályt remegő kézzel, halálfélelemmel telve töltöm meg, aztán a rettegés helyét átveszi a rutin. Minden ugyanolyan.

Eltelik két nap. Egy hét. Kezdek megnyugodni. Talán a lista Rozival együtt eltűnt. Talán elfelejtették a nevem.

A töltőgép három hónappal később robban bele a mellkasomba.

***

Igaz, hogy dolgozom, de nyugis éjszakai műszak, úgyse látja senki. Előveszem a Csabitól vett, pirossal jelölt tartályt. Egy pillanatra az egyik sarokba húzódom, a nyakam tövében felnyitom a fehér, oxiGen logós fedelet, kipattintom a félig használt eredeti tartályt, és becsúsztatom a mellkasomba a pirosat. Érzem, amint a helyére kattan, a szisszenéstől berezonál a kulcscsontom.

Egy percen belül elönt a melegség, a fejem könnyű lesz, és felsóhajtok.

Csak képletesen, persze, de legalább most az is valódinak érződik.

2 hozzászólás

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük