Susannah Skiethen: Örökre

Álmomban még mindig látlak: a hólepte utcán sétálunk. Az idő vasfoga nyomot hagyott a kezeden, amellyel átöleled kicsi, törékeny ujjaim. Nem zavar a bőröd érdes tapintása; a hosszú éveken át értünk végzett munka hagyta rajta maradandó nyomát. Biztonságban vagyok melletted, úgy érzem, sosem fogsz elengedni.  Aztán felébredek, és a hiányod éles tőrként hasít belém.

A tekintetem a sötét égboltra emelem, hátha megpillanthatlak. A csillagtengerrel hintett feketeség sosem volt vonzóbb. Csábít a végtelenségbe burkolt örökkévalóság reménye.

Még mindig sokszor eszembe jut az a januári nap. Amelyik mindent megváltoztatott azzal, hogy romba döntötte a lelkemet láthatatlan fonalként behálózó boldogságot. Nem akartam ezt érezni, és nem akartam a változást, de megtörtént, és én téged okollak, hiszen nem tehetek mást. Kell egy bűnbak, akire okkal lehetek dühös, mert elviselhetetlen a szívemet tépő mérhetetlen fájdalom.

Téged hibáztatlak: elmentél és magamra hagytál. Hogy tehetted? Ezt a kérdést minden egyes nap felteszem magamnak, azóta a bizonyos januári nap óta, most már örökre. A felfoghatatlanság medrében fuldoklom, vágyom egy megmentő kézre, aki kihúz az örvénylő mélységből. Téged akarlak, de te már nem vagy itt.

Mégis… láthatatlanul is adtál valamit. Mindent. Létezik a csoda, amely visszahozta a hitemet, és megértette velem a megértethetetlent. Minden okkal történik. Tudom, nem kaphatlak vissza, de reménykedem a lehetetlenben. És még mindig várom, hogy betoppanj az ajtón.

– Anya! – fordulok a hang irányába az ablak előtt állva.

– Szia, Mark! – lépkedek a legdrágább kincsem felé, majd belenézek a legszebb barna szempárba a világon.

– Szia, szívem! – köszönt életem párja, majd magához húz, hogy hosszú szerelmes csókban forrjunk össze.

– Menjünk már, anya, vár a doktor bácsi – húz maga után a kisfiam izgatottan. – Meg akarom hallgatni a kistestvérem szívecskéjét.

Boldogság árad szét bennem, ahogy könnyes szemmel a családomat nézem. Ők a minden, az én örök erőforrásom, akikből táplálkozik a lelkem.

Elmentél, de nem maradtam egyedül. Örökre nyomot hagytál, nem engedted el a kezem. Ahogy ígérted, mindig itt leszel, csak kicsit másképp.

Elszorul a torkom, ahogy rápillantok elsőszülött gyermekemre. Látlak benne. Ott vagy a mozdulataiban, a tekintetében, a csintalan mosolyában. Elment egy angyal, de küldött maga helyett egy másikat. Te küldted őt, hogy ne érezzem a hiányodat, hogy elviselhetőbb legyen az idő múlása nélküled. És nemsokára újabb angyal költözik hozzánk. Tudom, hogy ő is hasonlítani fog rád, a nagyapjára.

Az idő az egyetlen, ami gyógyítja a sebet, de nem tünteti el maradéktalanul. A fájdalom és a hiányod bennem marad, csupán elhalványul egy leheletnyit. Már mosolyogva is képes vagyok rád gondolni. Körülölel a melegség, amikor eszembe jutnak az emlékek rólad, azok, amelyek a szívemben élnek, és amelyeket továbbadhatok a gyermekeimnek, az unokáidnak.

Ha lehunyom a szemem, látom az arcod, hallom a kacajod. Ha belenézek a kisangyalom szemébe, velem vagy.

Örökre velem, apa…