Eliza Beth: Mira

– Fodrász, bejárónő, bébiszitter… – dünnyögte Mira, ahogy az álláshirdetéseket böngészte.

A fenébe is, hát miért nem keres valaki szép, szőke cicababát kizárólag reprezentációs célra? Abban ő a legjobb, ezt tudta magáról. Ő a legszebb, legszőkébb, legkékebb szemű, a legkarcsúbb, a legdögösebb, a legformásabb mellekkel, a legszebb műkörmökkel… mindenben a leg! Csak munkát nem talál.

– No, akkor nézzük ezt a bébiszittert! – döntötte el gyorsan. Igaz, rég volt, de gondozott ő három bébit is. Bár az első mindössze egy hétig bírta az ő gondoskodását, aztán muszáj volt a legnagyobb titokban elásni a kert hátsó zugában. De ezt nem tudja senki…

A második majdnem négy hónapig élt. Közben Mira megtanult pelenkázni, cumiztatni, elaltatni, ha álmosan sírt, néha sétáltatta is. Az volt a baj, hogy beleejtette a medencébe. De legalább nem éhen halt.

Anikót már profi módon dédelgette. Szakavatottan etette, itatta, tette tisztába, előfordult, hogy esti mesét mondott neki. Két álló évig tartott a gondtalan boldogság…

Az emlék hatására könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan letörölte. Nem szabad sírni, táskás lesz a szeme! Felemelte a telefont, hívta a megadott számot.

– Biztos, hogy boldogulni fog? – kérdezte Betti, az anyuka. Öthónapos kislányát nem szívesen hagyta másokra, eddig nem is volt erre példa, de muszáj volt visszatérnie a régi életébe. Hiányzik a fizetése a házi kasszából. Férjével együtt döntötték el, hogy Laura bölcsibe megy, ő pedig vissza a munkahelyére. Szerencsére az irodában fél ötkor végzett, így néha esti programokat is beiktathattak. Ma színházba mennek, de tudta, nem az előadásra fog figyelni, gondolatai otthon lesznek a bébiszitterre hagyott kislánynál. Nem nagy bizodalma volt a szőkeségben.

– Persze! – felelte magabiztosan Mira, az alvó lánykára pillantva. – Nem lesz semmi gond, ne aggódjon! – vette fel a legelbűvölőbb mosolyát. – Anikóval is elboldogultam, a kicsi Laura sem foghat ki rajtam. – Erővel elhessegette az egyetlen szál virággal árválkodó, apró sírhant, Anikó végső nyughelyének képét.

Betti már a kertben hallotta Laura kétségbeesett üvöltését. Futva tette meg az utolsó lépéseket a gyerekszobáig. Mira a kicsivel a kezében zaklatottan tipródott, meg-megrázta, megforgatta a vörös arcocskájú, csupakönny gyermeket. Amint meglátta Bettit az ajtóban, idegesen rákiáltott:

– Hol a fenében van az a rohadt gomb, amivel el lehet hallgattatni?

– Milyen gomb? – kapta ki a gyönyörűre manikűrözött karmok közül a kislányát Betti. – Úgy csinál, mintha életében nem fogott volna gyereket. – Közben már vetkőztette, és tisztába tette a lassan megnyugvó babát. – Mindjárt adok enni, picim, mindjárt! – duruzsolta, miközben gyorsan, biztosan járt a keze.

– Ki van rúgva! – vetette oda Mirának Erik, az apa. – Remélem, fizetést nem vár a teljesítményéért!

– Kíváncsi lennék, a kislánya hogyan élte túl a maga gondoskodását – szólt gúnyosan Betti.

– Hát… kétéves volt, és kissé ütött-kopott, amikor elföldeltük a tamagocsi-temetőben.