Emy Dust: 30+1 hívás

első

Leszáll a sötétség a városra, a házak ablakaiban kigyúlnak a fények. Apró kis lámpásoknak tűnnek, amikor rájuk nézek a csendes utcáról. Békésen pislákolnak elrejtve a családok életét. Egy olyan lámpás vagyok, mint azok, de az én fényem korántsem olyan élénk. Halványan felélénkül néha, de tartósan nem világít. Nem akarom, hogy világítson. A halál sokkal nagyobb felszabadulás lenne számomra.

Peter átvert, méghozzá ilyen aljas módon… ezt életem mélypontjának érzem. Mert az is. Kisemmizett, megtaposott, és belelökte a lelkemet a reményvesztettek szakadékjába. Egy hónap múlva az utcára kerülök, hiába dolgozom, minden fillérem a tartozásokra megy el. Nincs senkim. Peter volt az életem, már ötéves korom óta.

Hazaérek, és elkeseredve zuhanok a kanapéra. A fekete képernyőt bámulom. Nem kell bekapcsolnom a tévét, mert mindig ugyanaz a film forog lelki szemeim előtt: Egy magas ház tetején állok, ugrásra készen. Egy lépésre attól, hogy búcsút intsek a fájdalomnak.

Napról napra közelebb kerülök az elhatározásomhoz. Ha majd eljön kilakoltatás napja, megteszem.

Hátrahajtom a fejem a kanapé támlájára, ahogy próbálok elhelyezkedni. A farzsebemben érzem, hogy nyom valami, ezért megemelkedek és belenyúlok, hogy megszabaduljak a kellemetlen érzéstől. A kulcscsomómra tekeredett papírfecnit bámulom. Kihúzom, majd szétnyitom. Egy telefonszám, amit még az ebédszünetben téptem ki a helyi újságból. „Segélyvonal a mélyben.”

Nem tudom, miért hoztam el, a kezem valahogy önálló életre kelt. A sötét képernyő helyett, most a számokat figyelem. Mégis milyen segítséget adhatnának telefonon keresztül?

Értelmetlen hülyeség!

Az én problémámra nincs megoldás. Összegyúrom a fecnit egy apró golyóba, és erősen szorítom a tenyeremben. Átkozott csend járta át az egész lakást. Körbenézek. Egy hete még együtt néztük az esti showt Peterrel, anélkül, hogy el akart volna hagyni, anélkül, hogy tudtam volna, el fog hagyni. A szemem a kanapé melletti telefonra téved, és egy meleg érzés fut át rajtam. Megfogom a kezembe a telefont, majd kapkodva simítottam ki a papírgalacsint, felkészülve a tárcsázásra. Remegő újakkal ütöm be a számokat.

Ez őrültség! Nem hívom fel őket!

Hosszan kifújva a levegőt ejtem az ölembe a kezem. Eltelik néhány másodperc, amikor egy hangot hallok meg a készülékből.

Ez mégis hogy lehet? Talán véletlenül megnyomtam a gombot. Felemelem a fülemhez a készüléket.

– Halló – szólt bele egy férfihang. – Szívesen várok, de beszélgethetünk is. – mondja nyugodt hangszínen. – Az én nevem Tom.

Fogalmam sincs, hogy miért nem teszem le rögtön.

– Szeretnél később visszahívni? Itt leszek, ha most nincs kedved beszélni – folytatja, mintha tudná, hogy hallgatom.

Igen, tedd le, mert én nem tudom!

– Hahó, várjak még? – kérdezi.

– Itt vagyok – jön ki a hang a torkomon. A szám elé kapom a kezem, mintha ezzel visszaszívhatnám a szavaimat.

– Örülök, hogy megjavult a vonal.

Kellemes a hangja, kihallatszik belőle, hogy mosolyog.

– Semmi baja nem volt a vonalnak – felelem.

– Igen, tudom – válaszolja.

– Akkor miért mondtad?

– Így legalább szóra bírtalak.

– Nem akarok veled beszélni, véletlenül hívtalak – magyarázom.

– Értem, de ha már így alakult, akkor folytathatnánk?

– Azt hiszem, nincs miről beszéljünk – mondom, annak ellenére, hogy ezernyi dolog könnyedén csúszna a számra..

– Bármiről beszélhetünk. Elárulhatnád a neved. Én Tom vagyok.

– Diana – hazudom.

– Szép neved van.

Vajon akkor is ezt mondaná, ha az igazat mondom?

– Milyen napod volt ma, Diana?

Furcsa hallani, hogy másképp szólít.

– Olyan, mint a többi – felelem röviden.

– Nekem ma gyorsan eltelt a nap. Van, amikor nem látom a végét.

– Én soha nem látom a végét, de mindig várom – megyek bele a beszélgetésbe. Csak az utóbbi napokban várom, hogy vége legyen a napnak. Így egyre közelebb kerülök az elhatározásomhoz.

– Ha kellőképpen elfoglalod magad, akkor gyorsan telik az idő.

– Mindig nem lehet.

– Ez igaz, én olvasni szoktam, ha van egy kis időm. Te szoktál olvasni?

– Régen olvastam. Manapság már nem.

– Miért nem olvasol? – kérdezi.

Minek? Az utolsó harminc napomon, nem kezdek bele semmilyen könyvbe.

– Most nincs kedvem – egyszerűsítettem le aválaszt.

– Kevés időd van rá?

– Mondhatni – válaszolom röviden. – Te szoktál tervezni? – kérdezem bármilyen előzetes gondolat nélkül.

– Mindig tervezek. Tervek nélkül mi értelme lenne? – Hallom a hangján, hogy ismét mosolyog.

– Van, amikor semmi értelme – motyogom halkan. Peterrel közös terveink jutnak eszembe; az egésznek semmi értelme sem volt. Éveket dobtunk ki az ablakon feleslegesen. Hiába minden együtt töltött boldog perc, ha most az egészet a pokolba kívánom. Nem csak kívánom, magammal is viszem oda…

– Néha picit változnak a dolgaink, de tervezni kell, akár újra minden nap.

– Annak semmi értelme – válaszolom.

– Miért gondolod így? – kérdezi.

– Mert bármikor közbe jöhet valami, és egy pillanat alatt írja át az addigi életed.

– Ez így igaz, de akkor jöhet valami új, ami sokkal jobb.

– Vagy sokkal rosszabb – vágom rá rögtön.

– Ha sokkal rosszabb, akkor nem jó a terv. Mást kell kitalálni.

– Van olyan, hogy nem lehet.

– Én nem hiszem.

– Van olyan, amiben hiszel? – kérdezem. Felnevet megint, mégsem veszem rossz néven.

– Van. Hiszem, hogy nem véletlenül beszélünk most.

– Véletlenül hívtalak.

– Lehet, hogy az véletlen volt, de az nem, hogy pont én vagyok itt.

– Veled történt már rossz? – Úgy teszem fel a kérdéseket, hogy a bennem lévő feszültséget le tudom győzni. Már nincs akkora gombóc a torkomban.

– Igen, sokszor. De utána mindig jön valami jó.

– Ebben is hiszel?

– Ebben biztos vagyok – válaszol határozottan. – Veled is rossz történt? – jön a kérdés, amire nem akarok válaszolni, ezért néma csend váltja fel a beszélgetésünket. Úgy érezem, le kell tennem a telefont.

– Mit szólnál, ha másról beszélnénk?

– Miről?

– Melyik államban élsz?

– Kansas – hazudtam megint.

– Én Pennsylvania. Nem vagyunk közel egymáshoz.

– Ez jó?

– Így könnyebben és közvetlenebbül tudunk beszélgetni.

Úgy érezem, hogy igaza van. Ha tudnám, hogy itt van a közelemben, talán rég letettem volna a telefont. Hazudtam, de Louisiana állam messzebb van tőle.

De ez is túl sok kommunikáció eddig vele.

– Le kell tennem. – Fáradtnak éreztem magam, és a lelkesedésem is alábbhagyott.

– Ilyen hamar? – kérdez vissza.

– Egy véletlen híváshoz képest, elég sokáig tartott.

– De én élveztem – válaszolja, és a hangjából kihallatszódó csalódottság kissé megakaszt.

– Gondolod, beszélünk még? Ha újra hívlak, az már nem lenne véletlen hívás.

– Nem is kell, hogy az legyen – feleli. – Mit szólánál, ha holnap folytatnánk?

– Hívjalak fel holnap is? – kérdezek vissza; a hangom döbbent. Elgondolkodok a lehetőségen.

– Örülnék neki.

– Nem ígérem meg.

– Rendben, de ha meggondolnád magad, én itt leszek!

– Majd észben tartom.

– Jó éjszakát, Diana! – köszönt el kedvesen.

– Jó éjszakát! – motyogom, majd megszakítom a hívást.

Furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha nem is egy segélyvonalat hívtam volna. Talán elütöttem a számot. Megnézem még egyszer a papírt, majd összehasonlítom a telefonba beírt számmal. Minden stimmel. Máshogy képzeltem el egy beszélgetést velük. Kioktatást és ordítozást láttam magam előtt, miközben megpróbálnak lebeszélni az öngyilkosságról. Valamiért jó érzés tölt el a rövidke beszélgetéstől, de egyáltalán nem változtatott az elhatározásomon.

Már csak huszonkilenc nap…