1

  A mi házunk 1903-ban épült. Idegen nevű megrendelők építtették idegen nevű vállalkozókkal. Későbbi tulajdonosai is jobbára idegen nevűek voltak, köztük egy országgyűlési képviselővel és egy pezsgőgyárossal. Még tartott a Millennium lendülete, de a mélyben már érlelődött a változás. Az idegen neveket részben már idegen fajtájú idegenek bitorolták, s jöttek az ország legtávolabbi szegletéből is a boldogulásukat kereső őshonosok. Maga a város pedig tárt karral fogadta őket; gyarapodásához elkelt a munkáskéz.

  A többnyire békésen folyó Duna, s túlpartján a Gellérthegy, némán figyelték a mindenféle iparosemberek, fuvarozók sürgés-forgását. Kőművesek, ácsok, pallérok szorgoskodtak, segítők dolgoztak a kezük alá. Tarisznyából való ebédjüket is kapkodva fogyasztották, seregnyi tennivaló várt rájuk. A Birodalom iker fővárosa nagy levegőt vett, nyújtózkodni kezdett, s nem csupán széltében-hosszában, hanem a magjában még meglévő üres területek kihasználása érdekében is lázas tevékenységbe fogott. Lerázta magáról az őszi ködök szomorúságát, melyek oly sokszor és oly sokáig megülték kedélyét; fölemelte a fejét, s úgy tűnt, bizakodik a jövőben.

  A mi házunknak négy emelete volt. Ha az ember belépett a kapun, fekete-fehér mozaikköveken tapodva jutott el a fő lépcsőházba. Kovácsoltvas korlát szegélyezte a széles fokokat, rajtuk sárgaréz fogantyúk rögzítették a szőnyeget. A lift háza is kovácsoltvasból készült, látni lehetett hogyan emelkedik meg süllyed benne a fülke. Minden emeletet két lakás foglalt el. Ajtó nyílott jobbra és balra, kis folyosórész következett – lenézhetett az arra járó az udvar sárga kockaköveire és a poroló vasállványára – majd beléphetett magába az otthonokba. Nagypolgári lakások voltak.

  Későbbi korok ábrázolásában a gondok és bajok a hátsó traktusba fészkeltek, ahová a cselédlépcsőn lehetett feljutni. Nincs ok rá kétségbe vonni meglétüket; minden kor jellemzői a kopott kis nyomorúságok. De léteznek fényes, csillogó, irigyelt bajok és bánatok is; ideig-óráig megőrzik őket a falak. Aztán kiszivárognak közülük; mindenféle alakot öltenek. És mérgezik a levegőt, mérgezik az életet.

  A háború messze folyt, idegen, csak hallomásból ismert vidékeken. Némileg felgyorsította a város lélegzetvételét, de máskülönben nem érintette. A hátsó cselédszobák némelyikéből ugyan elragadott egy-egy embert, ám többnyire az elől lakók szava megóvta a szolgálatukba szegődötteket. Saját soraikat is összezárták; fiaik közül néhányat ugyan elragadott a hazafias felbuzdulás, a lelkesedés, hogy aztán elragadhassa szerencsétlenebbjeiket a halál. S a többit a kiábrándulás.

– Na, ugye, megmondtam?! – vágták a hazatérő fejéhez a bölcs öregek, akik szinte észrevétlenül gyarapodtak tovább azok alatt az évek alatt. A rongyos és megfáradt veterán rájuk emelte égő szemét: Igazatok van, de mégis hazugságban éltek!

  Nem túl távolról, az Astoria környékéről odahallatszott a lárma. A lelkek háborgása valódi háborgásba torkollt., Egyszerre diadalmas és elkeseredett rivalgás, a maga veszteségét másokon számon kérő, indulatoktól fűtött, zavaros hangok káoszává. A jogos jogtalanságba tévedt, s olyan tettekké kristályosodott, melyektől a kiabálók sokaságának jelentős része elhatárolódott.

  Az országgyűlési képviselő elhatározta, hogy soha többé nem tűr meg a lakásában őszirózsát. Egyelőre a cselédlépcső népét kellett megtűrnie. Ugyan nem mindenkit; akadt, aki felült a bolond beszédnek – okosak mondták, okosan, olyan nyelven, mely hamis ugyan, de könnyen érthető – míg mások keresztet vetettek s félték az Úristen haragját.

  A Dunán monitorok úsztak és lövöldözés zaja hallatszott, de a mi házunk megúszta – egyetlen találatot sem kapott. Helyette megismerte az elegánsan spicces, italosságában is nagyvonalú, és bár vitatható hozzáállású, de mégis csak normákhoz ragaszkodó, még legyintve elnézhető bohémságot kiszorító durva és közönséges ittasságot. Mely amúgy szánalomra méltó; csak a lélekre telepedő súlyt növeli tovább vele a mámoros.

  Röpke pillanatok voltak ezek a mi házunk életében; lassanként újra kisütött a nap. De miféle nap volt az! Keserű, kezeket ökölbe szorító, lehajtott fejű, miközben zúgtak a harangok, és úgy látszott, örökre megáll az élet. Persze nem állt meg, csupán megnehezedett. Ahogy előbb a háborút követő béke hozta el az ország területe számára a háborút, most a kihirdetett és szilárdnak mondott békekötés ültette a lelkekbe az újabb háború vágyát. És ezen munkálkodni kellett.

  Mindenek előtt az életben maradáson. És az meglepően jól sikerült. A valahai Duna sor előbb Ferenc József rakpart lett, majd Kossuth Lajos nevét vette föl rövid időre, aztán, jelezvén, hogy az idők csak visszazökkennek valamelyest szokott medrükbe, visszakapta jussát a volt uralkodó. A lakók remélték, hogy ez, meg az egyéb felfordulások, legalább lélegzetvételnyire, de abbamaradnak. Néhányan közülük, akik messze futottak – sokan birtokoltak valahol vidéken nyári lakot, menedéket, távol a forrongástól – visszatértek, mások, a hátsó traktus lakói, akik túlzottan rokonszenveztek a történtekkel – sodródók, egy megveszekedett ideológia hálójába kerülők, akik, mint a nyomtató ló, csak az ESZMÉT látják maguk előtt, s az élet elől minden érzékükkel elzárkóznak – akár Bécsig futva, de eltűntek a színről. S jöttek helyettük újak. Mert a rejtett páncélszekrények hűségesen őrizték tulajdonosaik vagyonát, s így volt miből fölfogadni azokat az otthonuk vesztett vagonlakókat, akik két kézzel kaptak minden adódó lehetőség után.

  Egészében véve, elmondhatjuk, helyreállt az élet. És az ember már csak olyan: Hamar felejt. Különösen azt, amit feledni kíván. Kínos, rossz emlék, hát sutba vele! Volt, ahogy volt, s van, ahogy van. Amit lehet, megragadunk, markoljuk keményen, s ami veszni látszik, arról legfeljebb csak keserű álmot álmodunk.

  Voltak egyesületek, melyek éber álmokat szőttek. Akadtak, akiknek a szőttese egészen másmilyen volt. A mi házunkban ilyen is, olyan is akadt. Az egyik szavalt, a másik párnába fúrta a fejét, hogy ne hallja. És az éjszaka csöndjében bosszúról képzelgett. Az egyik az ország, a Haza szószólójának kiáltotta ki magát, hisz olyan helyzetben volt, hogy kiabálhatott; szilárd talaj volt a lába alatt. Szilárd talajon ködös elképzelések. A másik fütyült országra, népre, hazára; ingoványon kapaszkodva szitkozódott, fröcskölte szerte a mérgét, bár javára szóljon, hogy öntudatlan; a mérget gyógyszernek vélte. S közben a Duna csak vitte, vitte a vizét a tenger felé, a hegy meg, amelyik látta hajdanán, hogy miképp végeznek a magyarok az idegenből jött idegen hitű püspökkel, volt szőlőhegy, meg boszorkányok éjféli gyülekezőhelye, meg se rezzent, meg se lepődött semmin. Ahogy jóval később még arra se hederített, hogy a folyóba omlását jövendölte néhány világvége rajongó.

  Talán utoljára – de hát ki tudhatja?! – az ország vezetése, mindezek ellenére, néhány józan ember kezébe került. Szkülla és Charybdis között kormányoztak, és ez a mi házunknak is jót tett. Ugyan nem esett különösebb bántódása abban a zúgó szeleket hozó időben, mely a jövendő vad viharainak, legfeljebb szelíd kistestvéreként jellemezhető, de némi megrázkódtatást így is átélt. Elhanyagoltságát rendbe kellett tenni; új házmester költözött a földszinti lakásba. Vidékről jött fel a városba; ottani múltját elemésztette a történelem. A tartását azonban nem tudta kikezdeni: Tisztában volt vele, hogy amit megragad, amit elvállal, az iránt felelősséggel tartozik. Isten határozta meg a világképét, nem Mammon.

  Zokszó nélkül nyitott kaput a későn jövőknek. Nem ítélkezett, viszont szinte fizikai fájdalmat érzett, mikor a cselédlány után osonó semmirekellő bakát nem volt joga kiutasítani. Söpört a házban és a ház előtt, néha, egy-egy pillanatra megállt, és nézte a víz vetette hullámokat. A baktató lovak vontatta konflisokat. A szekereket, s a néhány, hivalkodó autót. Dideregve dörzsölte össze a kezét az úszó jégtáblák láttán, hát még akkor, mikor a víz fölé boltozódó jégpáncéllá tömörültek. S legalább gondolatban megcsóválta a fejét, hogyha gramofon zenéje szólt a nyitott ablakból, betöltötte az udvart, keringtek a hangok a négy fal között és az a cselédlány tánclépésben sietett a hátsó folyosón a hátsó lépcső felé. Azon is szinte röpködve vette a fokokat, szabadnapja e friss reggelén. A kapualjban majdnem összeütközött az első emeleti lakóval, orvosdoktor, neves professzor, ilyentájt jár le mindig a Dunára úszni egyet. A lány szeppenten félrehúzódott, a professzor, lévén udvarias ember, biccentett felé üdvözlésképpen, és a házmester tovább seperte az amúgy makulátlan udvart.

– Megerősödtünk – mondta az országgyűlési képviselő – Erősek vagyunk. Nem lehetünk kishitűek. El fog jönni a mi időnk. Csak ne volnának azok a fenekedők, az ország megrontói, akik a rend ellen áskálódnak folyvást. Magának, barátom, ezt látnia kell!

– Látom én, hogyne látnám! – válaszolta a rendőrfelügyelő, jelenleg civilben – S tesszük is a dolgunk. De a koponyákba nem férkőzhetünk be; nem pofozhatjuk ki belőlük a helytelen gondolatokat.

– Az ember már csak ilyen, irigy kurafi! Nyújtsd felé a kezed, s leránt magához, hogy aztán a hátadon kapaszkodjék föl a helyedre! Ezeket csak szigorral lehet féken tartani; vaskézzel, könyörtelenül.

 – Kik ezek az ezek? – töprengett a házfelügyelő – Én lennék talán? A többiek, akiket látok olykor szintúgy seperni, javítgatni ezt-azt, épp ahogy magam teszem?

  A professzor, még mindig nagyokat fújtatva, visszatért az úszásból; mindig ár ellen igyekezett, s büszke volt magára, ha ott kászálódott partra, ahol a vízbe ereszkedett. Többnyire az Erzsébet híd tövében.

– Nem fél az örvényektől? – kérdezte tőle egyszer egy betege.

– Csak engedni kell, hogy lehúzza az embert – válaszolta ő – s aztán odalent, kiforgatja magából. Nagy levegővel könnyen kibírható.

 – Könnyen vagy sem, igazat beszél – vélte a házmester – arra valók vagyunk, hogy kibírjuk.

  De nem mindegy, hogy hogyan!

  A cselédlányt egész a kapuig kísérte bakája. Mintha a földim lenne – én, magam, fiatalon – járta át az érzés, a megveszekedett érzés a házmestert. És belépett a lakásába és kanalazni kezdte a levesét, amit maga készített magának, nem lévén senkije, aki megtenné helyette.

  A víz fölött a sirályok is ezt a hamis, bonyolult elnyugvást – erőgyűjtést? – végezték. A hajdani felvonuláshoz képest azért szelídebb felvonulások színezték a képet – bár akadt közöttük is fenyegető. De a rendőrség a helyén van, mondta a felügyelő az országgyűlési képviselőnek, akit a következő ciklusban már nem választottak újra; előre tört a szélsőjobb.

  Szélsőjobbnak a nemzeti baloldalt hívták.

– Másolják a németet! Azt a felkapaszkodott káplárt! – hőzöngött otthon az ország házából kipottyant ember. Azért túlzottan ne sajnáljuk; jólétéből, javadalmai tekintélyes részéből nem ebrudalták ki.

– Nemzeti és szocialista? – kapta fel a szót a házmester – Mi ebben a kivetni való?

  A pezsgőgyáros felesége – vagy serdülő lánya? – hangosan felnevetett, és szólt, szólt a gramofon.

  Aztán igazán kemény tél köszöntött be. A jég feltorlódott, s kiárasztotta a Dunát. A népek mindenfelé azt latolgatták: Ha kiönt, meddig is jut? Néhány öregember még emlékezett a hajdani, nagy áradásra, mikor kicsiny gyermekként, csónakokon mentették őket. Mint akkor, most is hideg szelek fújtak, a fagy még fagyosabbnak tűnt miattuk. A baka kikopott a cselédlány mellől és a cselédlánynak meglassultak a léptei. A lakásban, a második emeletiben, ahol szolgált, elöl s hátul egyaránt suttogni kezdtek felőle. Ferenc úr, a bajszos magánzó, aki egymagában birtokolta a lakást, s ritka alkalmakkor hölgytársaságot rendelt magának, kihallgatásra parancsolta.

– Maga, fiam, gyermeket vár?

  A cselédlány elsírta magát.

– Van neki apja?

– Hogy ne lenne, méltóságos uram! – hüppögte a lány.

– S ugyan merre? Mert magam nem látom. Ahogy a házasságkötést igazoló okiratot sem.

  Válaszként, épp hogy észrevehetőn, megemelintette vállát a leány és újra sírni kezdett.

– Így nem maradhatsz nálam.

  Nem szigorúan mondta ezt Ferenc úr, csak épp, mint megkérdőjelezhetetlen tényt, jelentette ki.

– Akkor mi lesz velem, kérem?!

  A bajban lévők, legyenek a társadalom bármely rétegének tagjai – főképp persze nőneműek – egyként tudnak jajveszékelni. A maguk baját a világ bajának állítva be. Ösztönösen hisznek a könnyek varázserejében – és néha beválik a hitük.

– Itt nem maradhatsz – ismételte meg Ferenc úr.

– Akkor hová menjek, kérem?!

– Gyere hozzám – mondta a házmester.

  Nézték egymást. Ki tudja, mit láthattak.

– S a gyerek?

– Majdcsak meglesz az is.

  Múlik s kerekedik. Elvész, kerül a helyébe. Kicsi lakás, de három ember kisebbe is megférne – már ha megférnek egymással.

  Nagyobb lakásba könnyebb. Például a pezsgőgyároséknál. A huszár főhadnagy – kitűnő lovas – gyakori vendégeskedése okán sem szorultak össze kényelmetlenül. A szalonban foglaltak helyet.

– Biztosíthatom – mondta a főhadnagy a pezsgőgyárosnak –, hogy komolyak a szándékaim. A pezsgőgyárosék leánya, viruló szépség, elpirult és lesütötte a szemét.

– El is várom. El is várom – ismételgette a pezsgőgyáros. Aztán felszolgálták az ebédet.

  Az újabb háborút megelőzőn büszkén lengtek a zászlók a mi házunkon is. Csapataink bevonultak a nemzetközi döntőbíróság által nekünk ítélt területre.

– Ez még nem minden – mondta a volt országgyűlési képviselő – A Nagynémet Birodalom oldalán még többet elérhetünk.

– Ahogy sokat elértünk már a magunk erejéből – helyeselt beszélgetőtársa.

– A politika a hadseregre támaszkodik, s a hadsereg biztosítja a politika számára a megtisztított terepet.

  Alakultak a dolgok, szépen, egyetértésben.

A részleteket változtatás nélkül közöljük!
Az oldal alján csillagozással fejezheted ki a tetszésed.
Hozzászólás írásakor törekedjetek arra, hogy ne legyen bántó a megfogalmazás.

Regény pontszáma