Prológus

Sok-sok évvel ezelőtt, a Tükörvárosban

Kárhozott

Nem ez volt az első látomásom, de eddig egy sem volt még ennyire valóságos. Megmondták nekem, hogy lesz, ami sokkal intenzívebb lesz. Tudom, hogy nem minden fog megvalósulni abból, amit látok.

– Mit láttál? Meg tudod mondani már, hogy bekövetkezik-e vagy sem? – kérdezte a szokásos, mogorva hangnemben.

– Olyan volt, mintha egy álom lett volna. Ön volt benne… Egy különös, fiatal lánnyal. Mintha nem ebbe a korba született volna, mégis itt volt. Ön is csak alig volt idősebb, mint most. – Nem találtam a helyes szavakat. Mindig ez történt, amikor vele beszéltem. Egyszerűen túl könnyen összekuszálja a gondolataimat.

– Egy lány… Aki nem ebbe a korba született? – Hangjából a kételkedés csengett ki. Általában bosszant ez a lenéző hozzáállása, de most érthető egy bizonyos szintig. – Te most azt teszteled, hogy mennyit hiszek el neked, vagy csak szimplán hülyének nézel? – Már csak egy dolog sugárzott egész lényéből, ami nem volt más, mint a bosszúság.

– Ön kérdezte, hogy mit láttam. Én csak elmondtam. – Amint kimondtam megbántam. Sohasem engedtem meg magamnak ezt a stílust vele szemben. – Viszont még egy látomásom sem volt ennyire élénk, ennyire színes és valóságos. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez igenis meg fog történni. Csak azt nem tudom, hogy pontosan mikor. – Lesütöttem a szememet, mert féltem a viselkedésemért járó megtorlástól. Viszont legnagyobb meglepetésemre, bólintott egyet, és magamra hagyott.

Jó lenne további részleteket megtudni a víziómmal kapcsolatban, de azt már megtanultam, hogy ha erőltetem nem kapok válaszokat. Hagynom kell, hogy magától kúszanak be a képek a tudatomba, míg meg nem jelennek a válaszok.

Egy ideje már elkezdtem papírra vetni a látomásaimat és a hozzájuk kapcsolódó gondolataimat. Persze mindezt titokban, hiszen, ha bárki megtudná valószínűleg elválasztanák a fejemet a nyakamtól. A Sienerek igen ritkák, hiszen minden generációban csupán csak egy van. A legtöbben nem is tudják, hogy mire képesek. Annyiszor hallottam már, hogy mekkora szerencsém van azzal, hogy én tisztában vagyok vele, hogy ki is vagyok. Persze a sok órás gyakorlás és kínzással határos bánásmódról nem szól a fáma.

Eleinte csak jegyzetnek szántam ezeket a feljegyzéseket. De egy ideje azon gondolkozom, hogy talán a jövő látóinak mennyivel könnyebb lenne, ha a kezükbe adnám ezt a mankót, hogy esetleg nekik ne kelljen mindazon keresztülmenni, mint nekem.

május 28.

Ma egy különös vízióm volt. Megint azzal a lánnyal láttam, de most valahogy más volt az egész. Több fiatal is volt vele, mindent megtettek, hogy megállítsák. A lánynak olyan ritka volt az írisze, mint az arany tigrisek. A persenvit szemű lány végül megállította őt, a többi fiatal segítségével. Meghalt és a világ megmenekülni látszott, de a lány miatt az emberek felfigyeltek ránk. Nem vagyunk biztonságban mindaddig, amíg ezt a jóslatot meg nem állítja valaki. Vajon ki lesz képes megmenteni a fajt, mielőtt még túl késő lenne?

Pár napja hallottam ahogy az erőmről beszél valakivel. Azt mondta, hogy továbbfejleszthető, de egy korábbi Siener elragadhatja tőlem. Az én erőmmel tovább élne, még több erővel a birtokában. Ha egy korábbi megteheti, akkor én is. Ha sikerül, megvédhetem őt, és mindenki mást ezen az oldalon. Csakhogy ahhoz, hogy birtokba vegyem azt a tehetséget, amit nem nekem adott a sors, gyilkolni kell. Ki tudja meddig kellene csinálnom, hogy sikerre vihessem a tervem. Mi van akkor, ha közben elveszítek magamból egy fontos részt, és már nem az lesz a fontos, hogy megtegyem, amit kell, hanem hogy még több erőm legyen?

Mi van, ha elvész mindeközben az, amit a másik oldalon léleknek neveznek? Ezt nem kockáztathatom. Más megoldás kell, addig, amíg van lehetőségem választani.

– Összeszedted már magad? Folytathatjuk? – Az ajtó nyikorgása kissé lehalkította a szavait, de így is kihallottam az ismerős felsőbbrendű érzést a hangjában. Ezekben a pillanatokban elfelejtem, miért is akarom megvédeni. Miért is akarok egy olyan férfinak segíteni, aki lenéz engem. De nagyon gyorsan eszembe jut az a sok dolog, amit értem tett. Idehozott a vezetőnkhöz, ezzel komoly feladatot akasztva a nyakamba, elvárva, hogy ne hozzak rá szégyent.

– Folytassuk! – Összeszedtem az összes bátorságom és önuralmam, de még így se csengett túl határozottan a hangom.

– Szóval a lány… Azt mondtad, nem ebbe a korba való. Mégis miből gondolod ezt? – Elhiszi, amit mondtam neki. Nem tudom, hogy azért hisz ennyire a képességemben, mert okot adtam rá vagy valami más oka van rá, minden esetre nem veszíthetem el ezt.

– Az öltözéke, a beszédstílusa. Nem illett bele ebbe a korba. Azt is tudom, hogy itt vannak, valahol ebben a városban, de megváltozott néhány dolog, amihez sok időre van szükség. – El akartam mondani, hogy az a lány a halálát okozza majd, de féltem a válaszától. Féltem attól, hogy esetleg rosszul reagál, és arra kényszerít, hogy még többet lássak a lányról.

– Ha valóban hiszel ebben a látomásban, jobb lenne, ha csak akkor osztanád meg a vezetőnkkel, ha már többet tudsz. Pontosabb információkat fog várni. – Komolyan aggódik értem? Sosem tapasztaltam tőle ilyet, vagy ehhez hasonlót. Nem tudom hova tűnt az egoja, de egy pillanatra valóban eltűnt, aztán… – Nem viselném el a szégyent, ha csalódást okoznál!

– Értettem! – Nem tudtam tovább leplezni a fájdalmat, amit azzal okozott, hogy állandó csalódásnak tekint.

Napok teltek el, jött ugyan újabb vízió, de nem mondhattam el neki. Hiszen csak a halálát láttam újra és újra. Bezárt megint ide, ahova még csak a patkányok sem jönnek le. Annyi fény van csupán, amit a kis ablakok beengednek koszos üvegeiken keresztül. Azt hiszi, ezzel előidézi, hogy lássak. Szent meggyőződése, hogy a félelem a kulcs. Hiába mondom neki, hogy téved, hisz tudom, akkor jönnek a képek, ha nyugodt vagyok. Mégis minden alkalommal, amikor nem teljesítek úgy, ahogy elvárja, lerángat ide, és kulcsra zárja a kiutat jelentő ajtót.

június 2.

Még mindig hiszem, hogy meg kell védenem őt. Csakhogy nem tudom hogyan. Kell, hogy legyen valami megoldás, ami nem követel annyi áldozatot. Viszont a lányról látottak megrémisztenek. Valamikor azt látom, hogy őt kellene megvédeni, ugyanakkor mégis ő okozza majd a halálát. Nem hagyhatom, hogy akár most, akár később ez bekövetkezzen. Megoldás kell, ami mindenkinek jó.

Viszont, ha megtalálnám a következő látót, elmondhatnám neki, hogy miket láttam. Talán ő is tudna segíteni abban, hogy megvédjük. Ha minden Siener elmondaná az utódjának, és védelmezné, biztonságban lenne. Talán ez a legjobb megoldás, de ott van az a bizonyos “mi van, ha” ami megőrjít.

Az ajtó mögül ismerős kaparászás hallatszik. Itt van, és talán kienged végre. Vagy esetleg csak, mint mindig, ételt hoz nekem. Kinyílik az ajtó és régvárt fény ömlik be rajta.

– Készen állsz a gyakorlásra vagy megint valami nevetséges kifogással fogsz előállni, hogy miért nem látsz semmit? – Reszelős hangja a szokásos, kimértségtől csak még inkább leereszkedőnek tűnt. Szívem szerint elküldeném melegebb éghajlatra, de azzal csak azt érném el, hogy még tovább itt kell maradjak.

– Igen… – Nehezen feltápászkodtam a mocsokból. Hihetetlen! Ennyire nehéz lenne ide lehozni egy kis szalmát vagy egy széket?

– Akkor hát nincs több idő, amit itt kellene elvesztegetnünk. Kezdjük! – Megfordult és elindult felfelé, én csak követtem őt csendben, a nyugalmat nyújtó világosság felé.

A részleteket változtatás nélkül közöljük!
Az oldal alján csillagozással fejezheted ki a tetszésed.
Hozzászólás írásakor törekedjetek arra, hogy ne legyen bántó a megfogalmazás.