Dreamwriter

Tia Marron – Levelek Blankának

Eszter a hatvanadik születésnapjára készült. Amikor aznap reggel felkelt, az volt az első gondolata, hogy ennek a napnak tökéletesnek kell lennie. Ahogy a többi napon is mindig erre törekedett. Mindenféle nehézség, fájdalom és kudarc ellenére a legjobbat próbálta kihozni az elmúlt hatvan évből. Optimistának született, még ha sokszor nagyon mélyre is küldte őt az élet. Hiszen hitt a sorsban. Hitt abban, hogy minden nehézség a saját fejlődését szolgálja, és minden helyzetet kielemzett, hogy mit is tanult belőle. Számára az egész élet egy folyamatos tanulás volt. Tanuló és tanító volt egyszerre.

Talán nem is állhatott másképp a dolgokhoz, hiszen pszichológusként dolgozott. Hitet és reményt adott az embereknek életük nehéz pillanataiban. Utat mutatott. Nehéz feladatra vállalkozott mindezzel, de szerette a kihívásokat. A legfőbb célja az volt, hogy elősegítse a változást páciensei gondolkodásában, mert tudta, hogy ez az egyetlen tartós recept az életben maradáshoz.

Mert Eszter úgy gondolta, vannak időszakok, amik nem az életről, hanem az életben maradásról szólnak, amikor nem élni, hanem túlélni kell. De a „könnyű” csak úgy nyerhet értelmet, ha az ember a zsigereiben megtapasztalja, hogy mi az, hogy „nehéz”. Ahogy a zivatar utáni napsütés teljesen más érzéseket kelt, mint a napsütés vagy a zivatar önmagában. Eszter tudta, hogy ez a polaritás törvénye, melyet akár ismer, akár nem, akár elfogad, akár nem, folyamatosan jelen van az életében, és formálja azt.

Ahogy mások, Eszter sem vette észre, hogy egész élete során folyamatosan minősítette a dolgokat, és viszonyítgatott. Közben pedig az általa vágyott tökéletesség éppen a viszonyításban vált semmivé. Szerinte téves elképzelés volt, hogy van a jó és a rossz. Mert valami vagy jó, vagy az emberért van. A pácienseinek is sokszor mondta, hogy csak szükségszerűség, sorsszerűség létezik és… elfogadás. Az elfogadás pedig nem a gyengeség vagy a tehetetlenség jele. Éppen ellenkezőleg. A tudatos elfogadás a bátrak ismertetőjegye. Azoké a bátraké, akik felismerték életükben a sorsszerűséget, és hagyták, hogy az élet a számukra kijelölt útra terelje őket.

Nagyon nehéz volt ezt megértetnie az emberekkel.

***

Eszébe jutott a nagymamája, aki nyolcvanöt évesen ment el.  Pici gyerek volt, amikor a nagyi betöltötte a hatvanat, így igazán nem is tudta felidézni milyen is volt ő hatvanévesen. Az teljesen biztos, hogy a nagyi tudta a legfinomabb császármorzsát csinálni nemcsak a faluban, hanem az egész országban. Talán a disznózsírnak volt köszönhető, talán a házi tojásnak, vagy éppen annak a szeretetnek, amit a hosszú ideig tartó kevergetés közben csempészett bele. De Eszternek sosem sikerült olyan finomra csinálnia. A ma kapható instantoknak pedig semmi köze sem volt, ahhoz az ízhez, melyet gyermekkora emlékeiben őrzött.

A nagyinak igazán a hetvenéves kora utáni időszakára emlékezett. Remélte ő nem lesz majd annyira megkeseredett, és nem fogja éveken át imádkozva a halált várni. Sokat gondolkodott azon, vajon a nagyi miért lett ilyen. Megélt két világháborút, az első kirobbanásakor csak hároméves volt. Mindig azt mondta, arra az egy dologra emlékezett ebből az időszakból, hogy mindig éhes volt.

Ez a mondat fájdalmasan Eszterbe ívódott. Elképzelte, ahogy egy hároméves gyermek odafordult az anyukájához, és azt mondta „éhes vagyok.” És az anyuka, akitől a segítséget remélte volna az a pici, kiszolgáltatott gyermek, ott állt tehetetlenül. Vajon mit mondhatott? Vajon mit érezhetett?

Nagyi a második világháború alatt elveszített három gyermeket, majd az életben maradt két gyermeke közül egyet hetvenévesen kellett eltemetnie. Hatvanéves korában pedig a férje is meghalt. De ott volt hét unokája, egy olyan élet, amiben már nem kellett többé nélkülöznie, egy szerető család, akikkel utolsó tizenöt évét tölthette. A nagyi azonban mindig visszafelé nézett, sosem előre. Olyannyira a múltban élt, hogy utolsó éveiben a jelen már egyáltalán nem létezett számára.

Eszter nem akart leragadni a múltban. Megtanulta elengedni a múlt fájdalmát, hiszen nagyon jól tudta, csak így teremthet egy szebb jövőt. Fáradhatatlanul ezen dolgozott a pácienseinél is. Sokszor tapasztalta, hogy az emberek mennyire ragaszkodtak a fájdalmas emlékeikhez, nem akarták elengedni azokat. Hiszen az ember egy önző, birtokló teremtés. Teljesen mindegy, hogy mi a birtoklás tárgya, a lényeg a birtoklás maga. S ha ez egy emlék, mely mérgezte, megkeserítette, és tönkretette az életet, hát legyen. Aztán az emlékek is százkarú szörnyként kapaszkodtak beléjük, és amint valaki megjelent – például Eszter –, hogy segítsen kiszabadulni, további karokat növesztettek, hogy megmutassák mindenek felett álló, legyőzhetetlen erejüket. Volt, hogy az emlékek győztek.

Eszter sajnálta ezeket az elszalasztott lehetőségeket. De csak annak tudott segíteni, aki elfogadta a segítséget.

Ismét a nagyira gondolt. Vajon hatvanévesen volt-e ideje megállni egy kis időre? Végignézni az életén?  Vajon hitt-e sorsban? Mert Istenben hitt. Nagyon mélyen hitt. Vajon hitte-e azt, hogy a sors maga a gondviselő Isten?

Milyen jó lenne most beszélgetni vele! Hiszen annyi mindent megértett már a nagyi életéből azóta. Mennyire másképp beszélgetnének most.

***

A levelek

Elővette a dobozt, amiben Blankának írt leveleit tárolta. Szépen, időrendi sorrendben következtek egymás után. Csak bámulta a fából készült dobozt, melybe apró virágmintákat véstek: tulipánt, margarétát, mezei virágokat. Sosem figyelte meg még ennyire aprólékosan a mintákat, de most volt ideje megállni. Nemcsak a doboz tartalmát illetően.

A levelek az elmúlt hatvan év egy jelentős időszakát rejtették. Örömet, fájdalmat, küzdelmet, sikereket, haragot, megbocsátást, szeretetet és még megannyi érzést, amit összeszed az ember élete kiszámíthatatlan rögös útja során.

Könnyes lett a szeme. A doboz élete megmentője, a túlélés eszköze volt. Behunyta a szemét, és végigsimított az arcán. Vett egy mély levegőt, és hagyta, hogy az érzések átjárják a testét, lelkét.

Az érzések úgy öntötték el, mint a lágy hullámok. Először a gyomrában érzett egy szelíd melegséget, majd a torkában egy finom, gyengéd szorítást, és végül a szívében… a szívében a szeretet szerteáradó, simogató gyöngédségét, melyet csak az érezhet, aki ismeri, és megtapasztalta már Isten odaadó, végtelen önzetlen, tiszta szeretetét.

Nyugalmat érzett, végtelen nyugalmat. Mióta megírta a leveleket, egyszer sem olvasta el egyiket sem.

Elővette hát az első levelet.

Drága kislányom Blanka!

Köszönöm, hogy minket választottál szüleidnek. Vajon mennyi ideig várakoztál odafönn, és vajon kik voltak még esélyesek édesapád és mellettem? Még a nagyi mesélte, hogy a fogantatásra váró lélek aszerint választ szülőt, hogy életfeladatához melyek a legtökéletesebb paraméterek. A tulajdonságok, melyek mintaként szolgálnak számára, az életkörülmények, melyek megteremtik a feltételeket.

Köszönöm, hogy megajándékoztál az anyaság szavakba nem önthető, magasztos érzésével, és hogy kilenc hónapon át egy test és egy lélek lehettünk. Köszönöm az elmúlt kilenc hónapban tanúsított együttműködésed, amivel felejthetetlenné tetted a várandósság időszakát. Veled és általad értettem meg, mi a különbség a várandós és a terhes szó között. Én várandós voltam veled. Vártalak. Annyira vártalak. És köszönöm, hogy itt vagy velünk, itt vagy nekünk. Ígérem, hogy egy igazán összetartó családként élünk majd, úgy ahogy a szüleim mutatták meg nekünk. Sokat tanultam tőlük, és boldog vagyok, hogy ezt tovább adhatom neked.

Drága kicsi csöpségem! Amikor a szemedbe nézek édesapád nézz vissza rám. Ugyanígy nézett rám, amikor először találkoztunk. Szavak nélkül üzente, mi már egy életre összetartozunk. Érdekes, hogy most ugyanaz az érzés fog el. Mi már egy életre összetartozunk. Ez az érzés most elszorítja a szívemet. Arra gondolok, hogy szeretnélek megvédeni a világ összes problémájától, kudarcától és fájdalmától. Mert az élet sokszor nehéz. Könnyek kellenek ahhoz, mélyről jövő, fájdalmas könnyek, hogy tud értékelni a reggeli kávé illatát, a szoba melegét egy hűvös téli napon, a madárcsicsergést egy szombat reggelen. Viszont tudom, hogy akkor leszek jó édesanyád, ha nem óvlak meg mindentől, ha hagyom, hogy élj, ha hagyom, hogy tapasztalj, ha hagyom, hogy eless, ha hagyom, hogy felállj, ha hagyom, hogy fájjon, ha hagyom, hogy csalódj, ha hagyom, hogy szenvedj, ha hagyom, hogy gyászolj, ha hagyom, hogy egy kicsit belehalj a fájdalomba. Viszont mindezt csakis úgy hagyhatom, hogy én itt vagyok. Tudnod kell, hogy én mindig itt vagyok. Elmondhatod, elsírhatod.

Drága kincsem, hálás vagyok, hogy a szülés során is tökéletes összhangban működtünk együtt. Éreztük egymást. Minden apró mozzanatban, lelkünk minden egyes rezdülésében együtt csináltuk végig. És amikor a mellkasomra tettek… Arra nincsenek szavak. Amikor éreztem pici szíved dobogását, az illatod. Ahogy a bőrünk összeért megnyílt az univerzum. A teremtő egységet éreztem. Azt hittem belehalok a gyönyörűségbe. Bárcsak életünk nagyszerű pillanatainál megállíthatnánk az időt, és fürödhetnénk az érzések tengerében! Bárcsak a pillanat esszenciáját összegyűjthetnénk egy kis fiolába, és bármikor elővéve újraélhetnénk azzal az extázissal, ahogy akkor! De csak annyit vihetünk magunkkal tovább, amennyit az adott pillanatban be tudunk fogadni, el tudunk raktározni. Kegyetlen dolog ez. Mert a pillanatok gyorsan követik egymást. Aztán rájövünk, hogy az élet is elillan egyetlen pillanat alatt.

Szeretném, ha úgy élnél, hogy soha, semmit ne bánj meg! Az ember követ el hibákat, bánt meg embereket, néha a rossz utat választja. Bűntudattal gyötri magát, gőgös, haragos, sértődött. Visszavág, bosszút forral, becsapva érzi magát, és ezért maga is becsap másokat. Megcsalják, majd ő csal meg másokat. Hazudnak neki, és ezért ő maga is hazugságra kényszerül.

Élj meg mindent! Jót és rosszat. Legyél fenn, és legyél lent! Csak a mélység megélését követően tudsz nagyon nagy magasságokig eljutni. Csak az tudni felállni, aki elesik. És csak az tud megbocsátani, aki már érezte az őszinte megbocsátás felszabadító erejét haragosa felől.

Engedd, hogy a lelked darabokra törjön, és engedd, hogy a fellegekben szárnyaljon! Légy mindig önmagad, és sose szégyenkezz amiatt, aki valójában vagy! Mert minden ember olyannak születik, amilyennek születnie kell. Nincs jó vagy rossz tulajdonság, csak tulajdonságok vannak. Te döntöd el, mikor, melyiket, mire használod. Ha majd azt mondja neked valaki, hogy ezt és ezt a tulajdonságot nem bírja elviselni benned, akkor ne a tulajdonságodban kételkedj, hanem csakis abban, hogy azt nem a megfelelő helyen használtad. Tanulj a helyzetből! Nincs kudarc, csak tapasztalás. Nincs probléma, csak megoldandó feladat.

Légy bátor, de sohasem vakmerő! Légy harcos, de sose akarj legyőzni másokat! Légy jószívű, de ne hagyd, hogy kihasználjanak! Legyen hited, de sose hagyd, hogy az az önhittség felé vigyen!

Tudd, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy bármit megtehetsz, hanem azt, hogy magad állítod fel a korlátaidat. A szabadság csakis az önfegyelemmel együtt értelmezhető. És ne hagyd, hogy a függetlenség elcsábítson. Hiszen minél nagyobb mértékű függetlenséget akarsz megélni, az annál nagyobb kiszolgáltatottsággal jár majd.

Ha a koldus kér, adj neki! Tudd, hogy helyetted koldul, és légy hálás ezért a sorsnak!

Élj meg minden pillanatot, és a legfontosabbakat raktározd el! A szíved leges-leges-legmélyén. Egy olyan helyen, amihez csak te férhetsz hozzá. Hiszen az csakis a tiéd. Ezek majd a nehéz pillanatokban a segítségedre lesznek. Ne félj őket elővenni! Nem bűn, ha az ember élete legnagyobb tragédiájának közepette az életösztön által diktált túlélési stratégiák bármelyikét alkalmazza.

És tudd, hogy az ember sohasem kap nehezebb feladatot annál, mint amit meg tud oldani.

Higgy a sorsban!

Hidd, hogy minden, ami van, jó, mert van. Mert értünk és miattunk van. Minden és mindenki minket szolgál. Az az ember, aki megsimogat, és az az ember is, aki megüt. Mind értünk és miattunk teszi. Velük vagyunk egységben. Ha kapsz egy pofont, ne kezdj el haragudni arra, aki adta. Ő csak egy közvetítő, őt csak a sors küldte, hogy általa üzenjen valami fontosat. Gondolkozz el, miért kaptad! Mert egy biztos: nem véletlen. Min kéne változtatnod, másképp csinálnod, másképp gondolnod. Ha ezt elfogadod, nyugalom költözik beléd. Ebben a nyugalomban már tudod úgy szemlélni a dolgokat, hogy értelmük is megnyilvánuljon számodra. Az ember nem az aktív cselekedeteivel változtatja meg az eseményeket, hanem azzal a nyugalommal, ami az elfogadással a lelkébe költözik.

Higgy Istenben! Fogadd el egy felsőbb irányító szerepét, feltétel nélkül bízz meg benne! Tudd, hogy a legjobbat akarja neked.

És tudd, hogy édesapádra és rám mindig számíthatsz, akármi is történjen.

Szeretettel: édesanyád

1990.05.07.

Eszter nagyot sóhajtva simított végig a levélen, aztán elővette a következőt.

2. levél

Drága kislányom Blanka!

Csak nézlek, ahogy labdázol az udvaron a kutyával, és vidáman, önfeledten kacarászol, rohangálsz. Hamarosan öt éves leszel. Elmélázom. Amikor ötéves voltam édesanyám rákos lett. Akkor még nem tudtam, hogy mi az a rák, csak azt tudtam, hogy beteg. Édesapám és a nagyi vigyáztak, hogy soha semmit ne mondjanak előttem. Nem emlékszem, hogy láttam-e őket sírni. Egyszerűen csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Édesanya egész nap ágyban volt, soványnak és sápadtnak láttam, és egyre csak fogyott az ereje. De a gyermeki optimizmus erősen működött bennem. Amikor hazajöttem az oviból futottam a szobába, ahol feküdt, és minden egyes alkalommal az volt az első kérdésem: „édesanya ugye meg fogsz gyógyulni? Ugye nem fogsz meghalni?” Persze akkor még nem tudtam egészen pontosan, mi az, hogy meghalni. Valami végleges, valami visszafordíthatatlan dologként élt a fejemben az a szó, hogy halál, de hogy ez milyen érzésekkel párosul, fogalmam sem volt. Édesanya minden egyes alkalommal rám mosolygott, és azt mondta: „Igen meggyógyulok. Megígérem.”

Boldog voltam. Édesanya meg fog gyógyulni. Elhatároztam, hogy segítem a gyógyulását, és azt az időt, amit a szomszédban lakó kis barátaimmal töltöttem volna, lecseréltem arra, hogy édesanya mellett voltam. Úgy gondoltam sokkal gyorsabban gyógyul, ha ott vagyok mellette. Nem baj, ha nem lesz ereje beszélgetni. Én majd csöndben ülök mellette, fogom a kezét, és gyógyítom. Így is történt. Persze a barátok minden egyes délután becsöngettek, és hívtak játszani. Én pedig büszkén mondtam, hogy most nem érek rá, mert édesanyát gyógyítom. Emlékszem eléggé idegesítő volt, hogy heteken keresztül próbálkoztak minden egyes nap. Nem értettem, miért nem értik, hogy a játéknál most sokkal fontosabb dolgom van. Ha az ő anyukájuk beteg lenne, biztosan ők is ezt tennék, én pedig elsőre megérteném, nem kéne tízszer elmondani. Az utolsó próbálkozásukkor, amikor már sokadszorra ismételtem el, hogy most nem megyek, mert vigyázok édesanyára, és ezzel segítem a gyógyulását, a kis Ferike azt mondta „úgy is meg fog halni, mert rákos.” Szó nélkül becsaptam az ajtót, és rohantam fel az emeletre. Üvöltve rohantam be a szobába, ahol édesanya feküdt. Csak sírtam, és sírtam, és ahogy ránéztem, mintha sokkal vékonyabbnak és erőtlenebbnek tűnt volna. Szörnyen nézett ki. Megkérdezte, mi történt, erre édesapa is odajött. Megnyugtattak. Édesanya azt mondta minden rendben van, meg fog gyógyulni, Ferike pedig butaságokat beszél. Átölelt. Éreztem vékony és erőtlen karjait, savanyú illatát, és azt a rendkívül erős energiát, ami a végtelen szeretetet megnyilvánulási formája volt. Amit csak egy kisgyermek érezhet, ahogy haldokló édesanyja egyetlen ölelésével akarja elmondani mindazt, ami szavakkal ki nem fejezhető.

Aztán édesapa is átölelt. Ez az ölelés azt üzente: védelmezni foglak. Megnyugodtam.

Édesapa eltűnt. Csak később, sok-sok évvel később gondoltam vissza, hogy biztosan átment, és beszélt Ferike szüleivel. Ugyanis a barátok többé nem kerestek.

Miután megnyugtattak, megint jobb színben láttam édesanyát. Talán mintha egy kis ragyogás is lett volna a szemében. A mosoly már nehezen ment neki, de azért megpróbálta.

Hosszú hetek, hónapok teltek így el. Változás nem volt. Csak ígéret, hogy „meggyógyulok”.

Én pedig elhittem, és vártam, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Nem mintha türelmetlen lettem volna.

Aztán egy reggel, hosszú idő után édesanya vitt el az óvodába. Emlékszem, hogy egy csinos, fehér kabátot viselt. Örültem, hogy így láthattam. Szinte repültem a boldogságtól. Aztán amikor átöltöztetett, és bekísért a terembe, az ajtóban nagyon szorosan és hosszan átölelt. Azt mondta most bemegy a kórházba, ahol lesz egy kis műtét, ami segít neki a gyógyulásban. Pár napig nem találkozunk, és ha kijön még egy kicsit gyengélkedni fog, de aztán minden rendben lesz majd. De valamit megéreztem abban az ölelésben. Azt, hogy ez az utolsó. Megszólalt bennem egy hang, hogy most nem engedhetem el. Ha elmegy, akkor soha többé nem jön vissza.  Vettem egy óriási levegőt, majd erőt gyűjtöttem, ahogy a mesékben láttam, aztán rácsimpaszkodtam a nyakánál fogva. Nem engedtem, és remegő hangon könyörögtem: „Ne menj még! Kérlek, maradj még itt velem! Játszunk egy kicsit!” Azt mondta mennie kell. És elkezdte lefejteni a kezem a nyakáról. Sikerült felállnia. Ekkor átöleltem a combjánál, és igyekeztem ott tartani. A könyörgésem sírásba fordult, és azt mondtam: „Édesanya ne menj be a kórházba, mert ott meg fogsz halni! Kérlek, ne menj oda! Nagyon szépen kérlek, ne hagyj itt engem! Vagy akkor vigyél engem is magaddal!” Már ő is sírt. Ekkor két vaskos óvónéni odajött, és lefejtették a kezeim, felemeltek, de én kapálóztam, és már üvöltöttem: „Ne engedjék bemenni a kórházba! Ne hagyják, hogy az édesanyám meghaljon! Kérem, hogy segítsenek! Kérem! Kérem szépen, segítsenek! Mentsék meg az Édesanyámat!”

Eközben édesanya megfordult, és indult a kijárat felé. Már csak a szép, fehér kabátját láttam hátulról. „Kérlek, édesanya nézz vissza!” – kiáltottam utána. Még egyszer látni akartam sápadt, ráncos arcát, amit annyit puszilgattam az elmúlt hónapokban. De vissza sem nézett. Még csak nem is integetett. Otthagyott. Magamra hagyott. Ezekkel a barbár óvónénikkel. Ekkor és ilyen körülmények között láttam őt utoljára.

A részleteket változtatás nélkül közöljük!
Az oldal alján csillagozással fejezheted ki a tetszésed.
Hozzászólás írásakor törekedjetek arra, hogy ne legyen bántó a megfogalmazás.

3.0 out of 5

19 submissions

2 hozzászólás

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük