Dreamwriter

Havasréti Roland – Végső áldozat

   (részlet…)  

Hogan már az éjszaka elejtett hómacska teste mögött kuporogva ette esti zsákmánya maradékát, mikor a messzi horizonton narancssárga fénycsík tűnt fel. Az ébredő nap sugarai pompás színeket varázsoltak a bíborszínű égbolt aljára és kacskaringós festékpamacsokat fröccsentett a magasabb régiókba. A zord hideg világában, idefent a hegyen a szikrázóan szép fehér hó, bizarr csodával ajándékozta meg a fiút és Hogan szíve a hideg ellenére is megtelt szerető forrósággal.

– Köszönöm Gaia – suttogta tiszteletteljesen és lelke mélyéig hálás volt a természetnek, amiért megajándékozta őt e pillanattal.

Innen már hamar leért a lejtő aljába, de törzse tagjait nem találta ott. Talán túl korán érkezett. Vagy az is lehet, hogy túl későn. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el a különös barlangban így kissé összezavarodva, tanácstalanul kereste a megoldásokat.

Kora estére már biztos volt benne, hogy valami nem stimmel az idővel és újra fedezéket kell találjon. A hegy lábánál sűrű erdő kezdődött, ami beleveszett a súlyos félhomályba. Hogan kissé csalódottan ment e fák közé és ismét tüzelőt keresett. Ruhája továbbra is melegen tartotta a testét, bár nem értette, hogy a látszólag könnyű anyag miként képes erre. Egyedül volt. A fagyott világ e pillanatban nyomasztóan hatott rá és magány érzete söpört végig érzékeny lelkén. Apró tüzének lángjánál melengette a kezét, mikor halk nesz hallatszott és a tűz fénykörének sötét mélyéről egy ismerős, bundás arc bontakozott ki.

– Hópihe – szólt Hogan és a bundás ragadozó már ismert vinnyogásával válaszolt. A nagymacska odasétált a fiúhoz és nedves orrát annak arcához érintve végig nyalta a fejét.

– Ne már. Tiszta ragacs leszek – mosolygott a fiú és keze eltűnt a hófehér szőrme alatt.

– Miért jöttél le a hegyről? – kérdezte a doromboló óriást és megveregette az oldalát. A macska válasz helyett eltűnt a sötétben, majd hatalmas adag hússal a szájában tért vissza.

– Enni hoztál nekem? Kezdem azt hinni, hogy satnya vadásznak tartasz, ha mindig megetetsz.

A macska nem túl tapintatosan elé dobta a húst.

– Na ne! Nem kell a könyöradományod. Lefelé jövet nem láttad a Karrothot, amit elejtettem? Húsa engem laktatott azon az éjjelen. No és fivéredet? Meg akart enni, de a lándzsám a testébe törte az életét is. Hogan jó vadász. Csak ma éjjel nem indult élelmet keresni.

A hómacska letelepedett a kis tűz másik oldalára és zölden lángoló tekintetével úgy nézte a hetvenkedő fiút, mintha minden szavát értené. Hogan végül belátta, hogy hiába a szavak. A gyomra akkor is éhes. Megsütötte a húst, majd a macska mellé telepedve falatozni kezdett, de nem feledkezett meg arról sem, hogy táplálja furcsa segítőjét. Ezen az estén Hogan, a halkan doromboló hegyi ragadozó testével melegedve kuporodott le a földre és a bundás macska rátette egyik hatalmas mancsát a testére.

Nagyon rég aludt ilyen jól és pihentetően. Társa testéből erős szívdobbanást hallott és az megnyugtatta. Újabb hajnali égrobbanást néztek végig együtt. A völgyben ott ült az óriás ragadozó, mellette Hogan állt egyenesen, egészségesen és a ragyogó égi tűzijátékot figyelve ki – ki a maga gondolataiba merülve.

Hogan végül összeszedte felszerelését és mivel senki nem érkezett az éj folyamán a macska felé fordult.

– Nekem vissza kell mennem a törzsemhez, Hópihe. Köszönöm a sok segítséget.

Hogan elindult, de a macska követni kezdte.

– Nem jöhetsz velem. A Kívek megölnének téged. Fivéreid bundája melegíti a testüket. Hidd el. Tudják, hogyan kell.

A nagymacska elfordította a fejét, majd ugrott egy hatalmasat. Erős teste átívelt a fiú felett, majd hangos robajjal kisebb hólavinát indított el, ahogy talpra érkezett. Ráfujt a gyerekre és mancsával felé csapott. Hogan megrémült egy pillanatra, mert emlékezett rá, hogy a zöld sárkány miként vált védelmezőjévé egy ehhez hasonló pillanatban. De, nem történt semmi. Hópihe megütötte őt és Hogan hanyatt esett.

– Áhá! Szóval itt tartunk – pattant fel és hógolyót gyúrva pofán dobta a macskát. Amaz oldalt hemperedett a hóban és komoly mennyiségű havat kaszált a fiú felé a mancsával.

– Ez nem fair – prüszkölt Hogan, majd hangos nevetéssel ráugrott a ragadozó hátára. Felhőtlen játékuk lesodorta őket az utolsó hófödte lejtőről, majd mindketten zihálva terültek el annak zöld fűvel benőtt aljában. Hogan hanyatt fekve nézte az égboltot, és jól érezte magát. Majd felemelkedve letisztította a ruháját és a ragadozóra nézett.

– Nézd meg magad Hópihe, hogy néz ki a bundád. Tiszta piszok vagy.

A nagymacska prüszkölt egyet és megrázta hatalmas testét. A kosz felétől megszabadulva nyalogatni kezdte a mancsát. Majd hirtelen abbahagyta és felnézve halkan felmordult. Hogan azonnal tudta, hogy társa figyelmezteti valamire, ami közeledik. A völgy sűrű erdőségének határában kolosszális méretű állatok vonultak a füves térség felé. Lógó gyapjús bundát viseltek és hatalmas fejükön óriás méretű kosszarvat viseltek. A szarvak íve lehajlott pofájuk felé, majd egyenesen előre görbült vissza. Félelmetes fegyverként viselve. Hogan sosem látott ekkora növényevőket, de tudta, hogy a Kívek vadásszák a vadbölényt.

Hópihe vicsorgott, majd lekushadt és hasán csúszva előre a nagy fűevők felé osont.

– Ez meg akarja támadni ezeket az élő páncélosokat!

– Hópihe azonnal állj meg! – pisszentet rá Hogan, de a macska csak a fülét csapta hátra. Hogan két nyílvesszőt is az íj húrjára helyezve követte a bundás macskát, majd mikor Hópihe megállt, ő maga is lekuporodott óriási teste védelmében. A vadbölények e közben közelebb jöttek, gyanútlanul legelésztek. Hópihe olyan gyorsan és váratlanul lőtte ki magát, hogy Hogannak levegőt venni sem maradt ideje. A korábban játékos cica kitolta karmát a mancsából és rettenetes csapást zúdított az egyik monstrumra. Egyetlen rohamával majdnem teljesen kibelezte a hatalmas lényt, ami felüvöltött és az oldalára dőlve alulmaradt a veszedelmes ragadózóval szemben. Egy másik bölény megpróbálta eltaposni a macskát, Hogan ebben a pillanatban lőtt és a két vessző a vad írhájába merülve megállította a robosztus növényevőt. Hópihe ezt látva egyetlen ugrással a bölény alá ért és átharapta a torkát. A többi lény egy távoli pontra menekült, majd kisvártata folytatták a legelészést. Hogan nem akarta elhinni micsoda vadászatuk volt. A törzs ennyi hússal hetekig ellene, arról nem is beszélve, hogy bőrét feldolgozva megannyi csizmát, kabátot készíthetnének. Őt magát pedig biztosan híres vadásznak nyilvánítaná minden öreg.

Hópihe e közben pengeéles karmával felszakította első zsákmánya lágyékát és hatalmas falatokat tüntetett el bendőjében. Hogan is leszedte a maga részét és éhsége csillapodtával késével megpróbálta lenyúzni az irhát a vadakról. Hópihe ez idő alatt lemosta magáról a vért, majd leheveredett a fűbe és várt.

– Ez nagyon értékes Hópihe. Frog bizonyára büszke lesz rám, ha hazaviszem. A nyersen kikészített bőröket azonban megemelni sem tudta.

– Erre nem gondoltam – vakarta meg fejét dús barna haja alatt. Körülnézve egy dombhátat vett észre. Odament és megnézte a természeti képződményt. Talált egy rést a sziklában és úgy döntött ott fogja elrejteni zsákmányát. Nagy nehezen elhúzta a nehéz bőröket odáig, majd betuszkolta a résbe.

– Na, ezzel megvagyunk. Mehetünk – szólt vidáman és elindult arra, amerre törzse táborát sejtette. Hópihe vele tartott, aminek Hogan nagyon örült. A különös páros hegyen s völgyön haladt az egyre melegedő éghajlat alatt. Vadásztak, ettek, aludtak és sokat játszottak. Hogan mind ügyesebb lett az út során. Kettejük kapcsolata elmélyült egyre jobban megismerték egymást. Hogy Hópihe miért volt oly szelíd, Hogan sosem értette meg. Pedig vadászatok közben a fiú látta, hogy a macska bestiális és könyörtelen ragadozó. Néhány nap elteltével Hogan azonban rájött, hogy nem jó irányban halad törzse felé. Valahol elvétette az irányt, nem jól emlékezett és most fogalma sem volt róla, hol is van. A hegy már mögötte volt, kontúrjait sejtelmes titokba vonta a mögötte maradt múlt. Hogan ezen az estét nem játszott a macskával, pedig az böködte nedves, hideg orrával.

– Hagyj most Hópihe – szólt csendesen a fiú és megsimogatta az állat pofáját. A nagymacska letelepedett a lába mellé, majd busa fejét a fiú ölébe hajtotta.

Hogan sokáig ücsörgött tüzük mellett szótlanul és ujjával az állat fejét simogatta.

– Nem tudom hol vagyok – suttogta és a ragadozó megmozgatta fülét.

– Elvesztem, pedig úgy sejtem a jó irányban indultam el. Frog biztosan holtnak vél, ahogy ő mondta, a hegy temetett el. Amília könnyeit sem hiszem, hogy beszívta a talaj. Nem tudom mitévő legyek.

A nagymacska hangosan sóhajtott az ölében majd felemelve a fejét megnyalta a fiú arcát.

– Jól van no. Nem kesergek. Talán a holnap majd segít.

Másnap Hogan észrevette, hogy a táj megváltozik. A közeli fák, mintha prizma szerűen eltorzultak volna és színüket vesztve kifakultak. Hópihe megtorpant és ráfújt valamire, amit a fiú nem látott.

– Mi bajod? – kérdezte, de a macska visszafordult és elsétált.

– Nem mondod, hogy megint látsz valamit. Elegem van már a titkos földalatti helyekből. Hogan közelebb ment a fodrozódáshoz, majd ő is megtorpant. Egy vonalban, hosszan, több állat csontvázát vette észre hegyén – hátán. Néhány tetem még foszló húst is erjesztett és ezek bűze bejutott a fiú szaglójáratába.

– Mi történt itt? – kérdezte meglepetten és végignézett a kilométereken át folytatódó fehér csonttemetőn. Valami lebegett előtte ezt látta. A prizmaszerű eltorzulás mögött az erdő folytatódott, de valahogy egészen más formában, mint ahogy megismerte. Hogan csendben gondolkodva ácsorgott, mikor Hópihe felmordult és jelezte, hogy nincsenek egyedül. A prizma túloldalán alakok derengtek fel és Hogan megkövülten nézte őket. Ahogy közelebb értek, a fiú látta, hogy egy család halad valami ösvényen és fura szerkezet haladt a nyomukban. Hogan megfeledkezett magáról és Frog tanításairól, hogy ilyenkor el kellene bújni. Ott állt és látta, ahogy a négyes csoportból egy alak kiválik, majd megáll vele szemben a prizma túloldalán. Hogan szája is tátva maradt, mikor felfogta, hogy egy ember, egy lány áll vele szemben. Hasonló korban lehetett. Dús, fekete haja egészen a derekáig omlott, ovális arca, mint egy sápadt telihold a Szentiványi éj éjszakán. Szeme akár a fekete holdkő úgy ragyogott a reggeli fényben. Hogan önkéntelenül közelebb lépett, de a lány felemelte mindkét kezét és tagadóan megrázta a fejét. Arcán aggodalom. Valamit mondott is, de a hangja nem jutott el hozzá. Majd mutogatni kezdett, de Hogan nem értette mit akar. Ekkor a fiatal lány felemelt egy követ és a fiú felé dobta. A kő lepattant egy láthatatlan falról, ami szikraesőt zúdított Hogan nyakába. A fiú hátrébb ugrott és megértette, hogy miért van eltorzulva a prizma mögötti táj.

– A védernyő. Erről beszélhetett az a női hang – suhant át Hogan agyán. A lány mögött ekkor egy erősebb, nagyobb alak jelent meg és kézen fogva a gyereket elvezette onnan. Tekintetében megvetés és talán gyűlölet látszott.

Emberek voltak! Hogan tisztán látta ezt. A lány még visszanézett rá a válla felett és bátortalanul odaintett neki. Hogan viszonozta ezt, majd mind eltűntek a fák között.

– Van odaát egy világ. Az emberek világa. De a pajzs áthatolhatatlan. Erre utalhat a sok ezer csont is. Az állatok lassan megtanulhatták, hogy ne menjenek a közelébe. Hópihe felvinnyogott mögötte és prüszkölt.

– Nyughass már. Megyek – dünnyögte Hogan. Ismét útra keltek. Majd egy helyen Hópihe rátért egy ösvényre, ami a fiúnak is ismerősnek tetszett. Hamarosan rájött, hogy ezen az útvonalon haladtak fel a hegyre a törzs vadászaival. Furcsa pillantást vetett a macskára, aki elfordította a fejét, mintha nem venné észre.

– Ne játszd nekem a hülyét. Lépre csaltál.

A macska nyüszített egyet és odébb ugrott.

– Te átokfajzat. Napokon át vezettél egy egészen más úton, holott pontosan tudtad merre van a Kívek törzse.

Hópihe magasra tartotta a fejét és ismét elfordult.

Hogan csendesen elmosolyodott. Most már tudta, hogy estére eléri törzse területét és ha ma nem is, holnap reggelre hazatér.

A kellemes meleg estén Hogan és bundás társa a hátukon fekve nézték a csillagok milliárdjainak fényét. Hogan csodálta a sötét égbolt mélységét. A gyémántokként sziporkázó égitesteket.

– Tudod Frog egyszer azt mondta nekem, hogy törzse a csillagokból érkezett sok – sok száz vagy tán ezer éve. Ő maga sem tudta. Törzse úgy tartja, hogy valaha régen egy hasonló bolygón éltek, de egy idegen civilizáció érkezett a csillagok mélyéről és leigázta a Kíveket. Egy kolóniájuk azonban elfoglalt egy olyan izét, amivel a csillagokból érkezett az ellenség. Egy nagy hajó, ahogy nevezte, melyben sokan elfértek. E hajó segítségével jutottak erre a bolygóra, de annak légkörébe érve a hajó nagy része elégett. Hogy a Kívek miként élték túl a landolást, arról nem beszélt. Eljutottak ebbe a völgybe és itt telepedtek le. De, nem mondta tovább. Valami hiányzik Hópihe. A védernyőn túl emberek élnek, a barlangodban pedig olyan titok lappang, amit érdemes lenne újra felkutatni. Ha jól sejtem ez a védernyő itt felettünk Rianna doktornő segítsége lehetett. Talán ezzel mentette meg a föld, ahogy nevezte egy utolsó szegletét és vele annak szellemét. Gaia még él ez alatt az ernyő alatt. Mi a földön vagyunk. Azon a bolygón, ahol az emberek élnek. Hiszen láttam őket. De, ha senki és semmi nem jut át e védőernyőn. Akkor én mit keresek itt? Hogy kerültem ide? Ki volt az apám vagy az anyám Frog és Amília előtt? Mi volt Rianna doktornő tesztje, ami nem készült el? Mi volt az a sárkány, ami megmentette az életemet fivéred karmától? Mi ez a ruha itt rajtam? Látom, hogy neked meleged van idelent a völgyben. Nekem nincs. A hegyen nem fáztam benne, idelent meg nincs melegem. Se levennem, se felhúznom nem kellett semmit. Ennyi vadászat után a törzsbéli ruhám már foszlányokban szakadt volna le rólam. De ezen itt, egy árva szakadás sincs. Na és ki vagy te?

A macska felé fordította a fejét és az oldalára hengeredve egyik hatalmas mancsát a fiú hasára fektette.

– Egy nehéz, dagadt macska vagy elsősorban – nevetett rá a fiú.

A bundás erre felhúzta fogínyét.

– De, igaz társ, hűséges barát és remek lélek is vagy Hópihe. A macska felnyüszített.

– Igen. Így gondolom. De mégis te voltál a nagy ősök barlangjában. Nem engedtél el, sőt erőszakkal betuszkoltál abba a másik helyiségbe…á..á…ne morogj, így volt.

Majd megmutattad a nagy piramist, ami nem is tudom mi lehetett, de köze van a védernyőhöz. Most már azt is tudom, hogy aljas módon elcsaltál arra a helyre, hogy lássam a határt. Mindről tud az a csodaszép fejed. De, honnan? Miért gondoltad, hogy pont én vagyok az, akinek ezt meg kell mutasd? Sok ez a kérdés nekem Hópihe. Talán Frog megválaszolja majd néhányukat.

Oldalára fordult és kezével átkarolta a macskát. Majd mindketten elaludtak a meleg éjszakában.

A részleteket változtatás nélkül közöljük!
Az oldal alján csillagozással fejezheted ki a tetszésed.
Hozzászólás írásakor törekedjetek arra, hogy ne legyen bántó a megfogalmazás.

4.2 out of 5

229 submissions

38 hozzászólás

    • Kálmánné Sárközi

      Nagyon tetszik szívesen tovább olvasnám.Üdv Roland örülök neki , hogy újra írsz. Maradok őszinte hived Éva

      • Gabriella Balázs

        Csodás, érdekfeszítő ez a részlet, engem nagyon érdekelne, mi van előtte, és mi lesz utána! Jó lenne könyv formájában olvasni!

    • Adorján Andrásné

      Drága Roland! Nagyon szeretem a novelláidat(már írtam egy párszor)
      jó lenne tovább olvasni sőt könyvformában is szivesen venném! A történet lebilincselő. Őszinte híved!

    • Vanyek Agnes

      Imádtam és jó volt ezt a kis részt újra olvasni! Szeretném könyv formában a kezemben tartani és csak olvasni,olvasni!

      • Juhász Lilla

        Szerintem egy hihetetlenül jó írás részletét olvashattam…kíváncsivá tett, hogy az egész történetet megismerhessem.
        A környezet, a táj, a cselekmény gazdag, színes leírása egy olyan világba repíti el az olvasót, ami csak az álmainkban létezik.
        Gratulálok!

  • Erika Tokodiné Villuth

    Nagyon izgalmas időutazás.Szuper jó ötcsillagos történet.Jó lenne könyvalakban az egészet elolvasni.Gratulálok!!?

  • Józsefné Bukta

    Ez csodálatos.
    Jó volt olvasni, még jobb lenne az egészet egyben látni.
    Pláne nyomtatásban.

  • A. Andrea

    Kedves Roland!
    Csodásak a természeti képei, a történetben voltam azonnal, mindent szeretnék tudni arról a különös világról és a két jóbarát további kalandjáról.
    Letehetetlen kategória, nagyon gratulálok!

  • Kutaláné Berinszki Erika

    Kedves Roland!
    Rendkívül tetszik a beküldött írása, kíváncsi lennék a folytatásra. Nagyon könnyen bele tudtam élni magam a helyzetbe, a cselekménybe.
    Szívesen látnám nyomtatott formában is.

  • Horváth Lajos

    Igazán nagyszerűen megírt,lebilincselő történet! Élmény volt olvasni ezt az igényesen megírt kis részletet. Szívesen olvasnám teljes egészében, remélem, hogy ezt hamarosan könyv formájában tehetem meg.
    Köszönöm szépen a megosztást, sok sikert kívánok a továbbiakban!

  • Györkő Lászlóné

    Tíz csillagot adok szívem minden szeretetével, hatalmas élmény volt amikor először olvastam, most is ugyanúgy elvarázsolt! Igazán jó lenne könyv formában kézbe venni, de tudom, hogy ez nem egyszerű mutatvány, így marad az olvasásnak ez a formája.

  • Ónodiné Surányi Karola

    Csodálatos ❤ szívesen olvasnám könyv formájában. Remélem egyszer lesz rá lehetőség.

  • Eliza Beth

    Szeretem Roland írásait. Ez a regény is igazi spirituális út, fejlődés leírása. Nekem volt szerencsém az egészet olvasni, közvetlenül a szerzőtől, mint „béta”. Csak ajánlani tudom mindenkinek, ahogy a többi írását is.

Hozzászólás a(z) Anikó Kiss bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük