Dreamwriter

Panolia Eldii – A hold és a falevél

Varázspálcák éjszakája

Az egész falu összegyűlt az erdő szélén. Az ott állók egymással sugdolóztak, halkan, mintha attól félnének, hogy a nyárvégi szellő felkapja szavaikat, és egészen a lebukó napig libbenti őket. Az öreg Lazurit bácsinak szőrös füléhez kellett emelnie rézből készült hallásjavító készülékét, hogy megértse, unokája mit susog a fülébe. A tizenéves lány minden bizonnyal valami sértőt mondhatott: egyrészt, mert jelenleg mind Zafírék miatt ácsorogtak itt, Mályvával pedig nemigen lehetett fényesnek nevezni a viszonyukat; másrészt mert Lazurit bácsi szeme úgy kidülledt, mint egy ronda békának.

A fák közül kiszűrődött a közeli patak lágy csörgedezése, a mező szélén, ahol ők is mind várakoztak, hollók károgtak. Szép is lett volna ez az egész, habár rontotta a kellemes összképet, hogy arrébb néhány kisgyerekes család próbálta lepisszegni a rendetlenkedő csemetéket.

– Csipke! – sziszegte egy anyuka. – A te nagy napodat sem tette tönkre senki, viselkedj, könyörgöm! – A kislány a földre dobta a kezében tartott tobozokat, melyekkel eddig testvéreit dobálta, és ártatlanul pislogott a felnőttekre.

Zafír mellé odaevickélt nagybátyja – vagy inkább keresztülvágott a nyüzsgő tömegen, mint egy elefánt. Zafír nem kifejezetten kedvelte őt, de hát ilyen egy családi esemény: tele rokonokkal. Meg mindenki mással.

– Na? – kérdezte a férfi a szokásos, pattogós stílusában, mire Zafír vállat vont. Nem tudta, pontosan mire kíváncsi, így inkább nem mondott semmit.

A hollók hangos szárnycsapkodással felröppentek az égbe, tettek egy kört és elszálltak.

Amikor a nap utolsó sugarai is alámerültek, az addig zizegő embertömeg is elcsendesedett, a színes forgatag megállt.

A tekintetek két kisfiúra szegeződtek, akik egymás kezét fogva várakoztak az erdő szélén. Egyikük hátranézett, szürke szeme izgatottan csillogott. Zafír halványan elmosolyodott és intett az öccsének, de ő addigra már vissza is fordult, és a másik kisfiú kezét szorongatva elindult az erdő szíve felé.

Zafír – aki édesanyja mellett állt a tömeg legelején –, felsóhajtott.

– Olyan szerencsések!

Anyja lassan elszakította pillantását a fasorról – hiába nem lehetett már látni az ikreket, mégis mindenki úgy nézett arra, mintha pontosan látnák, mi folyik a fák rejtekében – és rászegezte meleg, barna tekintetét.

– Nem minden nap kap az ember ilyen különleges ajándékot – bólintott.

Zafír a homlokát ráncolva, szemét résnyire szűkítve igyekezett belesni a fák közé, de nem látott semmit. Az erdő csak a nyár végi virágok tiszta, friss illatával szolgálhatott.

– Te emlékszel még? Arra, hogyan mentél be az erdőbe az ötödik születésnapodon? Hogy hogyan kaptad meg a varázspálcádat? – kérdezte, mialatt kukucskálni próbált.

– El lehet azt felejteni?

Zafír megadóan vállat vont és feladta a leskelődést. Feltehetőleg nem. Ő is tisztán emlékezett minden egyes másodpercére.

Voltak az életében szép napok. Voltak csodálatosak, örömteliek, kellemesek és nagyszerűek… De ahhoz fogható nem volt még egy.

Nosztalgikus mosoly ült ki arcára a kedves emlék gondolatára. Csak ő és egy fa. A fája.

Hirtelen megszólalt valaki a háta mögött, mire Zafír ijedtében ugrott egyet.

– Mit gondolsz, a fiúk milyen feliratot kapnak? – kérdezte a hang.

– Som! A frászt hozod rám. – Kezét a mellkasára szorítva megpördült és felnézett legjobb barátjára. Mikor nőtt meg így ez a fiú? Igazságtalan, hogy szinte egész gyerekkorukban Zafír volt a magasabb, az utóbbi egy-két évben pedig ő lett a törpe kettejük közül.

– Látom, elmerengtél – vigyorgott Som, miközben mellé lépett. Zafír bólintott.

– Csak a saját pálcám megszerzésén elmélkedtem.

– Nem csodálkoznék, ha Ébennek is azt írná a pálcája, mint neked. – A rózsaszín égbolt lilás színárba vonta a fiút, szőke haja csillogott a különös fényben. – Ő is mindig felfedez, kutatgat, matat.

Zafír a fák irányába fordította a fejét. A két öccse közül mindig is Rubint tartotta magához hasonlóbbnak, nem pedig Ébent. De talán Somnak igaza van. Ében titokzatos gyerek volt, olyan, akit mindenki különcnek tartott. És Zafír talán szintén a különcség szűrőjén keresztül tekintett a testvérére, nem látva a köztük lévő hasonlóságokat.

Az összegyűltek kezdeti izgatottsága halványulni kezdett. Lazurit bácsi a fülét vakargatta, Mályva hunyorogva az eget kémlelte, Csipke leült a földre és unottan tépkedte a fűszálakat, páran halk beszélgetésbe elegyedtek.

Ez mindig így volt – elvégre, ők éppen a lényegről maradtak le. Mindig csak azt látták, ahogyan egy gyerek eltűnik, majd hosszú percek múltán előbukkant, immáron egy varázspálcával a kezében. De hát mégsem mászkálhattak a nyomukban! Nem, a törvény pontosan kimondta, hogy az adott gyermek születésnapján napnyugtakor csak és kizárólag ő léphet be a helyi erdőbe. Ez alól csak olyan ritka alkalmak esetében lehetett kivételt tenni, mint amilyen a mai is volt: ikrek együtt is bemehettek.

Zafír ismét Somra emelte tekintetét és szólásra nyitotta a száját, de az édesanyja megragadta a karját, és többen is mozgolódni kezdtek.

– Nézd! – mutatott előre a nő, Zafír pedig visszakapta pillantását a zöldellő erdőre. A cserjék magasságában az egyik kisfiú botladozott; kezében pálcát tartott, arcán csillogó mosoly terült szét.

– Megszereztem! Megkaptam! – kiabálta, ahogy feléjük szaladt. Édesanyja letérdelt és meleg mosollyal várta, Rubin pedig odafutott hozzá és a karjai közé vetette magát. – Mit ír? – húzódott el aztán, és kíváncsi szemmel pislogott a nála nagyobbakra. Zafír lehajolt, és felolvasta az egyetlen szót, amit a pálcára véstek.

– Szédíts.

– Az mit jelent?

Zafír vállat vont, és elmosolyodott.

– Hamarosan minden bizonnyal kiderül.

Rubin csalódottan lebiggyesztette ajkát, de nem sok ideig szomorkodott, ugyanis a tömeg körbe vette őt és érdeklődve szemlélték a szerzeményét.

– Milyen? – kérdezte Leander, egy fiatal, jó kedélyű férfi.

– Juhar – emelte magasra a kisfiú a pálcát, és kiugrott anyja öléből. – A fa szerencsére alacsony és az ága is lent van. Nem kellett rá felmásznom. És képzeld, láttam egy nyuszit. És…

Amíg Rubin lelkesen csacsogott, Zafír ismét az erdő felé pillantott.

– Szerinted sok idő kell még Ébennek? – kérdezte halkan Somtól, aki vállat vont.

– Sosem szerette elkapkodni a dolgokat.

A végtelen égen felbukkantak az első csillagok. A langyos szél belekapott Zafír kusza hajába – próbálta összefogni, de úgy tűnt, hiába –, és kedvesen simogatta a jelenlévők arcát. A fél falu Rubin lelkendezését hallgatta, a kisebbek letelepedtek a földre és úgy figyelték részletekbe menő, kissé talán túlzó meséjét.

Ismét kisebb kavalkád alakult ki, ahogy néhányan szóba elegyedtek, megkeresték barátaikat a tömegben vagy éppen sóhajtoztak, mint az öreg Moha néni.

– Mire várunk még? – kérdezte. Idő közben ő is odakeveredett melléjük. Szokásos bársonyzöld ruháját viselte, ami egyszerre kölcsönzött számára enyhe előkelőséget és kopottas megjelenést. Ha nem látja a saját szemével, Zafír talán el sem hiszi, hogy létezhet ilyen viselet.

– Ébenre – közölte az öregasszonnyal. Neki talán nem tűnt fel, hogy két gyerek ment be az erdőbe, de csak egy jött ki?

– Ah, az a kölyök semmire se fogja vinni, én mondom neked! Olyan kis nyámnyila a lelkem! – hadonászott Moha néni a botjával, mely elméletileg arra kellett, hogy segítse a járásban, a gyakorlatilag pedig másokat inzultált vele. Egyszer már Zafírt is megbökdöste a bottal.

– Ében… – kezdte volna Zafír a testvére védelmében, de ekkor feltűnt egy alak a fák között. – Ében!

A kisfiú fekete üstöke fel-le rázkódott, ahogy kifelé botorkált, majd a rengetegből kiérve, rémült arccal szaladt oda nővéréhez.

– Ez azt írja, Lllanj! – dugta az orra alá a pálcát. A kíváncsiskodók tekintetének kereszttüzében Zafír elvette tőle. – Annak semmi értelme.

– Nem. Azt írja, Illanj.

Édesanyjuk, aki eddig Rubinnal volt elfoglalva, most észrevette őket és a tömegen átbotorkálva odalépett hozzájuk.

– Illanj? – kérdezte és lepillantott Ébenre. – Szédíts és Illanj?

Rubin is abbahagyta a kiselőadást, és kíváncsi hallgatóságát hátrahagyva ikertestvéréhez rohant.

– Muti a pálcád! – szedte ki Ében kezéből az említett tárgyat. – Annyira jól néz ki! Nézd, itt az enyém. Egy juharfától kaptam. Hát te? Szerintem ez éger. Ugye éger?

– Hamvas éger.

– Neked fel kellett mászni? Nekem nem. Micsoda mázli! Egyébként te az erdő melyik részében jártál? Én arra, nézd. És láttam egy nyuszit is! Majdnem nem tudtam figyelni miatta…

Zafír az anyjára pillantott, aki szomorkás mosollyal figyelte a két kisfiút. A lány tudta, mi jár a fejében: az, hogy most már nem is olyan kicsik. Megkapták a pálcájukat. Földanya havának kezdetével már ők is elkezdik az iskolát.

Az iskola gondolatára Zafír torkában gombóc nőtt. Neki ez lesz az utolsó éve, kivéve, ha bekerül a Pártfogói Ütemtervbe. Márpedig ő mindenképpen be akart kerülni. Anélkül semmi esélye nem volt.

– Mire várunk még? – kérdezte ismét Moha néni, ráncos arcát ezúttal Zafír anyja felé fordítva. – Tán meg sem hívtok minket, Mimóza?

– De, természetesen – motyogta a nő a kezét tördelve. Zafír az égre emelte a pillantását. Bácsikája hátba vágta, nem rossz szándékból, csak ekképp akarta arra ösztökélni, hogy meglóduljon. Így hát ő volt az első, aki hátat fordított a sötét rengetegnek, és a csoport élén ballagott vissza a falu szíve felé vezető ösvényre. Rubin hol előre szaladt, hol pedig hátra, hogy mondjon valami rettentő fontosnak vélt dolgot Ébennek. Édesanyjuk felzárkózott Zafír mellé, így hát úgy közelítették meg Hollóliget lámpásokkal megvilágított utcáit, mint egy majdnem normális család.

Az izgága tömeg követte őket, és dalra fakadtak a csillagos ég alatt. Zafír elöl baktatva elmosolyodott. Ez is része volt a hagyománynak. Ő is bekapcsolódott, és a nóta egészen addig újra meg újra ismétlődött, mígnem a kis falu egyetlen, hosszú utcáján, a házak közt átvágva el nem értek az otthonukig. Ott aztán megálltak; és ahogy az ilyenkor lenni szokott, elcsendesedtek, hogy hallják az ünnepelt által elmondott verset. Rubin széles mosollyal az ajkán, Ében feszengve, a háta mögött összekulcsolt kézzel fordult a sokaság felé, és Zafír azt sejtette, hogy inkább csak tátog, mintsem valóban szaval.

Megkaptam a pálcám,

iskolára várván.

Oldalára írták,

ráirkafirkálták,

belevésték mélyen,

elárulva nékem,

mi lesz az én tehetségem,

mi az én végzetem.

Amikor pedig a vers végére értek, így szóltak:

– Legyenek vendégei szerény hajlékunknak.

Zafír segített kinyitni a kertkaput, amelyen keresztül beengedték az embereket az udvarba. Nem mindenki maradt, páran búcsút intettek, főként kicsi gyerekekre és öreg csontokra hivatkozva, de mégy így is rengetegen tódultak a kertbe. Zafír felsóhajtott. Nem lesz könnyű ennyi emberrel, az egyszer biztos! Az utolsók közt lépett be az udvarba, és éppen csak odaintett a barátainak, nagybátyja már karon is ragadta.

– Ne csak ácsorogj itt! – húzta a főasztal felé. Leültette az ikrekkel szemben, közvetlenül az édesanyja mellé. Bármennyire is szerette Zafír a családját, titkon jobb társaságban reménykedett. Ráadásul, mint a falu egyik legöregebb, s egyben legfontosabb tagja, Moha néni is közel került hozzá.

– Én mindig is azt vallottam – emelte fel csontos, görbe ujját az öregasszony –, hogy nem mindegy, melyik hónapban kapja meg valaki a pálcáját. Ennek is meghatározó szerepe lehet. Mimóza, tölts kérlek nekem abból a borból, igen, abból, még!

Zafír felkönyökölt az asztalra. Fölöttük ezernyi csillag terült szét a sötét égbolton; kertjük messzi határának végéig asztalok álltak, körülöttük világító fáklyák. Az asztalokra minden jót pakoltak: óriásira nőtt, zamatos gyümölcsöket; fűszeres sülteket, melyeknek illata az egész környéket belengte; ínycsiklandó zöldséges köreteket, leveseket, mártásokat – és természetesen a két tortát. Szedett magának egy nagy tál gyümölcslevest, aztán belemártotta kanalát. Fenséges illata volt.

– Na és persze nem is beszélve az újabb hírekről – folytatta Moha néni, immáron teljesen más témában. – A gorombisták állítólag eltűntek.

– Eltűntek? – kérdezte Zafír édesanyja, és belekortyolt a gyümölcslébe. – De hiszen egészen eddig mesterkedtek valamin; úgy hallottam, szörnyű tetteket akarnak véghez vinni. És most csak úgy eltűntek?

– Azt mondják – bólintott Moha néni.

Rubin szalonnával pakolta meg a tányérját; úgy tömte magába az ételt, mint egy éhező. A mellette ülő Ében mindössze egy barackot vett maga elé, de meg sem kóstolta.

Zafír óvatosan felemelte kezét az asztal fölé és mutatóujjával rábökött a gyümölcsre. Összpontosított, mire az a levegőbe emelkedett. Ez kizökkentette Ébent a mélázásból.

– Ez a szegény barack arra vár, hogy megegye az úrfi – mosolyogott rá Zafír. Ében is elmosolyodott és elkapta a levegőben lebegő gyümölcsöt.

– Emeld fel az egyik szalonnát is, hadd harapjak bele a levegőben! – lelkesedett Rubin.

– Csendesebben, gyermekem – szólt rá Moha néni, miközben egyetlen csettintésére felszeletelődött a báránysült a tányérján. – Hol is tartottam? Á, igen. Állítólag a király határozott lépéseket tett az ügy érdekében. Ő sem kedveli a gorombistákat.

Zafír csak fél füllel figyelt, miközben egy intéssel felemelt három szalonnát Rubin tányérjáról. A kisfiú mindegyikből harapott egy nagyot.

– Zafír, elég legyen! – szólt rá bácsikája, mire ő lemondóan leeresztette a kezét. A szalonnák lehullottak, Rubin fogai pedig összecsattantak a levegőben. Ében a szájára szorította a kezét és úgy nevetett. – A király intézkedéseket tett? – kérdezte aztán Csalán bácsikája, ismét Moha néni felé fordulva. – Kötve hiszem. Ő a leggyengekezűbb uralkodó, mióta Nemtörődöm Nárcisz meghalt. A kastély egy része is leégett. Az apja uralkodása alatt ilyen nem fordulhatott volna elő.

– Úgy látszik végre összeszedte magát – közölte Moha néni elégedetten, és újabb adag salátát tűzött a villájára. A szájához emelte, de feltűnt neki, hogy Zafír figyeli. Na nem mintha azért figyelte volna, mert annyira érdekesnek találta a hablatyolását, hanem mert a saláta beragadt a fogai közé és ezt roppant mód nevetségesnek találta.

– Na és mondd csak, aranyom – szólt hozzá Moha néni, mire a lányt még a hideg is kirázta. Volt valami hátborzongató és visszataszító Moha néni hosszú, plöttyedt nyakában meg papírvékony, ráncos bőrében. Mint egy elfuserált teknős, úgy nézett ki szegény. – Az öcséid most kezdik első évüket, te viszont az utolsót. Mik a terveid?

Zafír megköszörülte a torkát, hogy egy kis időt nyerjen. Még senkinek sem mondta, csak Somnak. De talán itt volt az ideje feltárni a szándékait.

– Ha minden jól megy, nem ez lesz az utolsó évem.

Moha néni hunyorgott és alaposan megrágta a salátáját.

 – Hm. Tehát szeretnél bekerülni a Pártfogói Ütemtervbe.

– Igen.

– Úgy gondolod, vagy elég jó? – kérdezte Moha néni, mire Zafír nagyot nyelt. Az idős asszony tagja volt a tanácsnak, az ő szavazatára is szüksége volt.

– Úgy gondolom, igen. Állítólag kiemelkedően jó vagyok a saját szakterületemen – mondta, és remélte, hogy ez nem hangzott túl beképzelten. – Elég sok újdonságra, pontosabban régiségre bukkantam már, és tanárom szerint az elméleti síkon történő kutatásaim is jól sikerültek. Illetve volt az a verseny…

– De ugye azzal tisztában vagy, hogy a tizenegyedik év folyamán már nem a korábbi tanárod visz végig? Szerezned kell egy saját oktatót, azonos vagy hasonló szakterületről.

Zafír megborzongott. Mostanra jócskán lehűlt a levegő, vendégek egy része távozni készült.

– Igen. És azt is tudom, kit szeretnék. – Egy másodpercig habozott, hogy kimondja-e, de úgy döntött, ha már nekiállt, akkor be is fejezi a színvallást. – Pirit úrral, úgy érzem, remekül együtt tudnék dolgozni.

Bácsikája, aki éppen a szájához emelte poharát, visszaköpte a vizet, ahogyan felnevetett.

– Elnézést – mondta a száját törölgetve, de senki sem foglalkozott vele. Az anyja a szemöldökét ráncolva mustrálta őt, Moha néni oldalra biccentette a fejét.

– Vagy úgy. Pirit professzornak remek híre van; és nem kétség, amennyiben vállalja egy diák felkészítését, remek eredményeket lehet elérni a segítségével. Ámde már jó ideje nem látták.

– Ezt hogy érti? – Zafír észre sem vette, hogy a levesébe beleszállt egy muslica.

– Köddé vált. Három hónapja senki sem látta. – Zafír nagyot nyelt. Az nem lehet… – A választott tanerőt magvető havának első napjáig be kell mutatni a tanács előtt, hogy legyen elég időnk eldönteni, megfelelő-e, amennyiben elfogadjuk a jelentkező tanulót.

– De hiszen az már csak egy hónap! Addig még rengeteget kell tanulnom, és ha Pirit professzor már hónapok óta elő sem bukkant, akkor…

– Ha olyan nagyszerű kutató vagy, mint azt állítod, akkor nem lesz nehéz rálelned, nem igaz? – vonta fel Moha néni egyik íves szemöldökét. Zafír rámarkolt a villájára és aprót bólintott.

– De. Igaz.

A vendégek későn távoztak, a két kis ünnepelt pedig már rég ágyban volt, amikor a legutolsók is búcsút vettek tőlük és minden jót kívántak. A házba belépve Zafír levette ködmönjét, amelyet időközben magára kapott az egyre csípősebb levegő miatt és kibújt a cipellőjéből.

– Fárasztó napunk volt, ugye? – kérdezte az anyja, miközben kontyba fogott haját bontogatta az apró konyha közepén állva. Zafír egyetértően bólogatott. – Olyan gyorsan múlik az idő, emlékszem, amikor te voltál ilyen pici. Annyira aggódtunk apáddal, hiszen tél volt, hatalmas hó, te pedig egy kis törékeny virágszál – mosolygott az édesanyja. Aztán a mosolya lassan elhalványult. – Kár, hogy ő ezt már nem láthatta. Büszke lenne a fiúkra.

Zafír odalépett elé – a földre terített színes, puha szőnyeg csiklandozta a talpát –, és a nő vállára tette a kezét.

– Egészen biztos. Én is az vagyok. Ügyesek voltak.

Édesanyja odahúzta magához és megölelte. Hosszú másodpercekig álltak így, szorosan összebújva, aztán amikor elengedték egymást, a nő végigsimított Zafír az arcán.

– Csak ő kevésbé lenne szigorú velük, mint te – bökte meg az orrát.

Zafír a szemét forgatta.

– Én ma nagyon is megengedő voltam. Még röptettem is a szalonnát.

– Mekkorát harapott Rubin a levegőbe! – kuncogott a nő, mire Zafír is elvigyorodott. – Hihetetlenül álmos vagyok édesem! Nyugodtan ébren maradhatsz még, ha szeretnél, de én megyek aludni.

Zafír bólintott és figyelte, ahogyan édesanyja eltűnik az emeletre vezető göröngyös lépcsősoron. Megvárta, hogy a nő léptei elhalkuljanak, aztán a konyhaszekrényhez sietett. Letérdelt, és kihúzta a legalsó fiókot. Minden család itt tartotta őket: a már nem használt pálcákat.

Zafír óvatosan kibontotta a királykék selyembe csomagolt fadarabot.

– Szia – suttogta.

Már nem volt szüksége pálcára ahhoz, hogy varázsolni tudjon. Tízéves korára, mint minden gyerek, Zafír is megtanulta segítség nélkül irányítani az erejét. Lassan hat éve volt képes erre. Amennyire várta kisgyerekként, hogy megszerezze a saját varázspálcáját, éppannyira várta később, hogy már ne legyen szüksége rá. Néhányan hajlamosak voltak szinte megfeledkezni róla, de ő időnként elővette, és csodálta.

Végighúzta ujját a pálcára írt cikornyás betűkön. Kutass.

Muszáj volt kutatnia. Ez volt a sorsa, a végzete, a vágya. Az élete.

Meg fogja találni Pirit professzort. És be fog kerülni a Pártfogói Ütemtervbe. Kutató lesz, méghozzá nem is akármilyen, és ő fogja felfedni a világ legnagyobb rejtélyeit.

A részleteket változtatás nélkül közöljük!
Az oldal alján csillagozással fejezheted ki a tetszésed.
Hozzászólás írásakor törekedjetek arra, hogy ne legyen bántó a megfogalmazás.

4.3 out of 5

116 submissions

4 hozzászólás

Hozzászólás a(z) Panolia Eldii bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük