Dreamwriter

Iris Dawn – L

Prológus

Ragyogó napsütés árad be a tetőtér ferde üvegfalán, árnyékot vetve a hófehér lapra. El megtartja kezét a levegőben, mikor észreveszi a jelenséget, hiszen a szürke, sötét napok után ez egy egészen új élmény. Leteszi a ceruzát, és megmozgatja az ujjait, figyeli az árnyék játékát, majd annak pontosságát mozdulatlan keze alatt – mintha versenyre kelne a fénnyel, hogy melyikük képes a pontosabb körvonalazásra. Majd elmosolyodva, lehunyt szemmel felemeli az arcát, és hátradől a nyikorgó széken. Mély lélegzetet vesz, de az reményvesztetten ki is fut a tüdejéből, mikor megérzi maga mellett a határozott jelenlétet. Lenéz a lapra, mely egyetlen pillanat alatt újra árnyékba borul, akárcsak a hangulata.

Festetlen körmei ingerülten dobolnak, miközben beletörődik a délutánjában bekövetkező változásba.

– Mit akar már megint? – dönti hátra a fejét, hogy lássa a mellette álló testőr arcát.

Jamal magas és szikár, fekete arca teljesen rezzenéstelen, tekintete szigorú és komoly – az ember mégis, önkéntelenül vár tőle egyfajta gyengédséget. Telt ajkainak érzéki vonala kelti ezt az illúziót, de épp azok is tépik szét a reményt az emberlányában. Hiszen mikor megszólal, hangja is kemény és érzelemmentes:

– Hogy vigyelek oda – feleli tömören.

Hát persze…

Jamal egyszerű utasítást kapott: csak vigye oda Elt, de hogy miért, arról nem kell tudnia. Arról pedig, hogy esetleg történt valami, végképp nem számolhat be.

Ez valójában meg sem lepi a lányt. A helyzet mégis szokatlan anomália, hiszen általában, mire Jamal eljön érte, ő már mindennel tisztában szokott lenni.

El gyomra most összeugrik. Rossz érzés költözik a testébe, az idegességtől most is égnek állnak a szőrszálak az alkarján. Feszülten végigsimít rajta, ahogy megpróbálja elvenni a perc élét:

– Gyanítom, arra sincs időm, hogy kimossam magam a festékből… – emeli fel a kezeit, melyeken valóban színes foltok tarkállanak.

Bár Jamal önkéntelenül vet egy futó pillantást a lány félbehagyott festményére a helyiség közepén, és az előtte lévő vázlatra, végül összevont szemöldökkel megfogja El csuklóját:

– Induljunk! – mondja, és komoly erőkifejtés nélkül maga után vonja őt.

És ugyan Elt nem igazán rázza meg a külseje, egy ösztönös mozdulattal mégis végigsimít nyúzott, kantáros farmerjén. Annak zsebéből néhány ecset és kéztörlőrongy kandikál ki, így azokat most összemarkolja, és mentében az egyik asztalra dobja. Piros, fehér talpú tornacipője élénk zöld foltokat hagy a betonpadlón, de mire elérik a küszöböt, lassan elfogynak, és a háta mögött maradnak.

A dzsekijéért nyúlna, de Jamal ellenáll a mozdulatnak, és kihúzza őt a lakásból.

– Jamal! Odakint hűvös van, és mindenem abban van! – csattan fel El immár ingerülten. Felháborodva néz a másik férfira, aki a folyosón csatlakozik hozzájuk, de az nem tesz semmit, csak szó nélkül követi őket.

– Az ajtó előtt parkolunk – feleli a testőr.

– Aha, hogyne… De odakint alig van húsz fok! Be fog fagyni a…

– Alig egy percet leszel a szabadban, majd szeded a lábadat! – fordul meg hirtelen Jamal.

Mivel már elindult a lépcsőn, így szinte egy magas a lánnyal, és sokkal könnyebben hajol közel az arcához. El pedig ösztönösen elhátrál, csuklóján erősödik a szorítás, pedig mindketten tudják, hogy eszébe sincs tiltakozni.

– Nagyon elegem van! – sziszegi, állva a férfi pillantását.

– Nem az én dolgom.

Hát persze, hogy nem. Csakhogy téged épp annyira nem érdekel, mint azt, akinek nagyon is köze van ehhez a tényhez!

– Ha befagy a seggem – El most csak azért is befejezi korábbi gondolatát, mert ezzel a trágár kijelentéssel Jamalt hergeli –, azt szemrebbenés nélkül a nyakadba varrom, remélem, tudod!

– Akkor még jó, hogy nem holmi kis puhány vagy, hanem egy vérbeli gettólakó – Jamal hangja most se rezdül. Mintha épp nem is sértegetné… ahogy valójában nem is teszi… mert egyszerű tényt közöl. Csakhogy úgy, ahogy korábban még sosem.

– Rohadj meg… – lép közelebb a lány, azonnal felszínre engedve azt az énjét, akit a férfi megidézett.

– Szívesen kimosnám a szádat…

– Próbáld meg…

– De most – Jamal határozottan felemeli a kezét, és a földszint felé mutat –, szállj be a kocsiba! Azonnal!

El kitépi a kezét a férfi hatalmas markából, és lerobog a lépcsőn. Erővel löki ki a súlyos fémajtót, és a fekete terepjáró riasztója épp felcsipog, mikor ő kilép a járdára. Felrántja a hátsóajtót, és felhúzza magát a párnázott ülés közepére, miközben a két férfi is beszáll. Jamal szúró pillantása azonnal rátalál a visszapillantó tükörből:

– Kösd be magad!

El dacosan karba fonja a kezét, esze ágában sincs szót fogadni, még akkor sem, ha tulajdon józan esze is épp ezt követelné meg tőle.

– Ha kitöröd a nyakadat, azt mondom öngyilkos lettél – közli a férfi, miközben beindítja a motort. Ez a flegma félmondat már szinte emlékeztet a mindennapi Jamalra. És újra elgondolkodtatja Elt, hogy mégis…

Mi az ördög történt?!

Figyelembe véve, hogy milyen iramot diktálva szelik át a várost, valóban indokoltnak tűnik, hogy El bekösse magát, de ez most már elvi kérdés. Arról nem is beszélve, hogy legyen ma Jamal bármekkora seggfej is, tudja róla, hogy minden körülmények között vigyázna rá, és nem hagyná, hogy baja essék. Így a lány teljes bizalommal süpped az ülésbe, miközben az utcák és toronyházak elsuhannak mellettük.

Gyorsan kiderül, hogy kivételesen elhagyják a belvárost, de még a luxus apartmanok és lakóházak kerületét is. Keskenyebb utcákon hajtanak végig, ahol a házak zsúfoltabban állnak, majd a folyó felé veszik az irányt.

– Jamal… – El tekintete az immár teljesen ismeretlen háztömbökön cikázik. – Mégis hová megyünk? – a balsejtelem jószerivel alakot ölt a testében. Átveszi az uralmat, mert ujjai ekkor megfeszülnek, és belemarkol a puha bőrülésbe. Lábait is megmozdítja, és felismeri a reakciót: ha kell, bármikor kész kiugrani a száguldó kocsiból.

Menekülési ösztöne üvölt a tudatában, ami teljesen összezavarja, hiszen két olyan ember mellett ül, akiket jól ismer, és nem egyszer az életét is megmentették már.

– Mindjárt ott vagyunk – feleli Jamal higgadtan, és jobban előredől, hogy belásson egy csalóka kereszteződést.

Ha egyenesen tovább hajtanának, egy-két perc múlva már látnák a folyót. A férfi azonban balra kanyarodik. Errefelé egyre több a gyalogos, akik közül többen fel is figyelnek a fekete gépszörnyre, mely számukra még sosem jelentett jót. El hirtelen újra átérzi ezt a felállást.

            Szürke, ipari épületek között hajtanak be egy zsákutcába, melynek végét dróthálós kapu zárja le. Az zörögve nyílik ki, és El számára ezek az őrök sem idegenek. Mikor kiszáll a kocsiból, visszanéz rájuk, és a kapu fölötti táblára, melyen a csatornázási művek neve áll. A levegőben a folyó áporodott, bemocskolt szaga érződik. A közelben semmi és senki sem mozdul.

Kivéve Jamalt, aki ekkor megfogja El felkarját, és az épület bejáratához vezeti. Ott elé lép, és végig előtte halad, míg a folyosókon és lépcsőkön át az alagsorba nem jutnak. Itt már emberi hangok hallatszódnak, gépek zaja és a víz zúgása. A falak hidegnek és vizesnek hatnak, mindent magukba szívnak. A szavak tompák lesznek tőle, kivehetetlenek, El egy hangot mégis azonnal felismer.

Tekintete a folyosón várakozó másik három őrre szegeződik, akiket valóban ismer, és egyikük még rá is köszön:

– El! – biccent a katonás frizurájú, őszülőhalántékú Ramsom. Ő éberen, de kényelmesen a falnak dőlve várakozik, és ezen még akkor sem változtat, mikor Jamal feltűnik, és kemény pillantása belé fúródik.

– Ramsom! – El az ujjaival belecsap a férfi enyhén felemelt kezébe, mikor gyorsít léptein. – Itt van?! – kérdezi tőle, mert úgy tűnik, valaki végre hajlandó vele kommunikálni.

– Bent – biccent egy széles ajtó felé, így El megnyújtva lépteit, és kikerüli Jamalt.

– El! – a mély morgás figyelmeztetés, de a lányt ez, ezen a ponton, már végképp nem érdekli.

El kinyújtott karokkal ront az ajtóknak, és a két lengőszárnyat belöki maga előtt. Azok azonban nem csukódnak be mögötte, mert Jamal és a társa sebesen követi őt.

– Sajnálom, uram! – mondja a testőr, és tekintete immár játszi könnyedséggel ignorálja a lányt. Az egyenesen a főnökébe szegeződik, ahogy valójában Elé is.

– Wallace! – fakad ki a lány forrongva. – Jól tudom, hogy bár már milliószor elbeszélgettünk a határokról, számodra azok abszolút nem léteznek! De kezd iszonyatosan elegem lenni!

– Szép munka, Jamal! Épp időben érkeztetek – érkezik a válasz a testőrnek, és nem neki. Mintha El meg sem szólalt volna.

A lány érzi, hogy vér szökik az arcába, és a dühtől kezd vöröset látni.

Jamal némán biccent, és megállnak a becsukott ajtó belsőoldalán, kezük a testük előtt, tartásuk szálfa egyenes.

Úgy tökön rúgnálak…

– Tristen! – kiáltja El immár minden türelmét elveszítve.

A férfi végre teljesen felé fordul. Hihetetlenül sötét szemei tiszták és higgadtak, mindig jól fésült, barna haja most enyhén zilált. Gepárd kecsességű mozgásával és alkatával szembefordul Ellel. Karcsú, izmos alakján most nem visel zakót. Fehér inge ujját felhajtotta, nyakkendője és nadrágja makulátlan, csuklóján ezúttal is súlyos karóra. Éles vonású, szikár arca most is rezzenéstelen, tekintete teljesen higgadt, már-már nyugodt, ami megdöbbentő, hiszen a bal vállán véráztatta folt éktelenkedik.

Tristenre rálőttek.

Megsérült.

Ez egy morbid, alternatív valóság.

– Jesszusom… mi történt? Jól vagy? – El tekintete akaratlanul is végigcikázik a férfin, hogy felmérje az állapotát, annak ellenére, hogy most is sziklaszilárdan áll előtte, és teljes mértékben uralja a teret. A jelenléte épp oly domináns és meghatározó, mint mindig.

– Meg akartak ölni, Picúr. De köszönöm kérdésed! – szarkazmus, amitől a lány dühét újra a rossz sejtelem váltja fel.

– Mi történt? – El ujjai ökölbe záródnak, hátán veríték gyöngyözik.

– Épp erre próbálunk választ kapni – feleli Tristen, és szemei szinte játékosan csillannak.

Elégedett diadal, ismeri fel a lány, és a gyomra kicsire zsugorodik. Próbálja megérteni, mi is történik, olvasni a férfi jól ismert vonásaiból, csakhogy Tristen ekkor a kezelőpulton megnyom egy gombot.

Egy berendezés zúgni kezd, és hangos vízcsobogás közepette, az egyik átfolyó medencéből egy férfi emelkedik ki. Láncon lóg, fejjel lefelé, hangosan kapna levegő után, de egyszerre köhög és öklendezik. Víz zubog le összevert alakjáról. Tekintete kicsit sem tiszta, nem fókuszál, hisz majdnem megfulladt… ki tudja hanyadszor…

– Mi az isten folyik itt?! – El követeli a választ, pedig a pánik vörös lámpával riadót fúj a tudatában.

Sean…

Felismeri a megkínzott férfit.

Hogyne ismerném fel?!

– Ő próbált megölni – feleli Tristen, mintha mi sem lenne egyértelműbb.

Hátát enyhén meggörnyeszti, lehajtja fejét, hogy jobban El arcába lásson. Ez egy ösztönös mozdulat, mely az eltelt idő alatt természetessé vált, de máig talán az egyetlen eset, mikor Tristen Wallace gerince enged szilárd, egyenes tartásából. Soha máskor nem hajt fejet, nem hajol meg…

Miért is tenné? Hiszen ő a város megkérdőjelezhetetlen, félve tisztelt ura.

Az ő keze az az erős marok, mely mindent összefog, és mely mindenek fölött rendelkezik…

Még az élet és halál fölött is.

Mások és a sajátja fölött is…

– Az kizárt – El csak ennyit nyög ki végül, és nagyot nyel.

Komoly erőfeszítés árán elvonja tekintetét a megkínzott alakról, és újra Tristenre néz, akit valami morbid sorsfintor útján mára a barátjának… a bátyjának tekintett.

– Úgy véled? – kérdezi Tristen kíváncsian, és megdörzsöli erőteljes állkapcsát.

– Igen – feleli El habozás nélkül.

Mert úgy volt, hogy ÉN öllek meg…

– Bíztam benne, hogy most is számíthatok az ítélőképességedre és emberismeretedre – mondja Tristen könnyedén, mégis jeges rettegést oltva a lányba. A pillanat súlya és az események határozottan ellentmondanak ennek a fesztelenségnek.

– Ezért is hívtalak ide, Picúr…

– Hozattál.

– Hogy TE mondj egyetlen okot, amiért életben kellene hagynom azok után, hogy ez a nyomorult tetű, szemtől szembe próbált szíven lőni! – talán az árulás súlyától, vagy az egyszerű dühtől Tristen megemeli a hangját, melyet a rideg falak rémisztően tovább fokoznak.

– Nem… – ingatja a fejét El, mintha lehetséges lenne megcáfolni a tényt.

Sean meg fog halni.

Mások kevesebbért is elvesztették már a fejüket, hiszen Tristen kegyetlen, semmit sem néz el, és mindent megtorol.

– Rajta, Picúr! Csak egyetlen nyomós érv kell! – Tristen az asztalról felkap, és kibiztosít egy pisztolyt. Egyenesen Sean összezúzott testét veszi célba, de végig a lány szemébe néz. Tekintete ekkor már nyíltan dühös és csalódott, szemei vérben forognak az indulattól. Karja megfeszül, ahogy Seanra mutat, szavai fröcsögnek. Egyetlen pillanat alatt átszakad a gát, melyért ez idáig mindig hálát adhattak, mert rettegtek attól, ami mögötte volt elzárva.

Még sosem fordult ki ennyire magából, ám most ez is megtörténik. És feltehetőleg képes még rosszabbá válni…

Az egyetlen érv miatt, amitől El aligha remélhet megváltást, hisz azzal valószínűleg megpecsételi mindannyiuk sorsát. De ez az egyetlen ok, amit képes kimondani:

– Szeretem őt…

A részleteket változtatás nélkül közöljük!
Az oldal alján csillagozással fejezheted ki a tetszésed.
Hozzászólás írásakor törekedjetek arra, hogy ne legyen bántó a megfogalmazás.

4.0 out of 5

97 submissions

16 hozzászólás

  • Losoncziné Maléth Anikó

    Nagyon tetszik és kíváncsi lennék a folytatásra! Bocs! Nem egy csillagot,5 csillagot adtam,csak valamiért annyit érzékelt a telóm!

    • Iris Dawn

      Kedves Anikó!
      Köszönöm, hogy olvastad és a csillagokat is! 🙂 Remélem, megismerheted majd a folytatást is.
      Iris

  • Mogyorósi Zoltánné

    Nagyon jó részlet. Izgalmas, magával ragadó. Már az elején éreztem, hogy megfogott, érdekel. Azt hiszem szeretném végig olvasni a történetet.
    Gratulálok! Szuper!

    • Iris Dawn

      Kedves MOGYORÓSI ZOLTÁNNÉ!
      Nagyon köszönöm! Bízom benne, hogy egyszer a teljes történet is ennyire tetszeni fog! 🙂
      Iris

  • Emese

    Szuper prológus volt! Figyelemfelkeltő és izgalmas! Nagyon ritkán kelti fel ennyire az érdeklődésemet egy bevezető. De ebben minden benne volt ami ahhoz kell, h ne tudjam lerakni a könyvet amíg a végére nem jártam! Szerettem volna még tovább olvasni!

    • Iris Dawn

      Kedves Emese!
      Az idevezető út is izgalmas és tartogat meglepetéseket 😉
      Köszönöm, hogy olvastad!
      Iris

  • Netti

    Elragadó stílus, szuper történet, nagyon szeretném tovább olvasni! Engem megfogott, 5 csillaggal szavaztam és őszintén gratulálok a szerzőnek, szurkolok neki.

  • Réka

    Nagyon jó! Letehetetlen és izgalmas. Prológus végéhez értem és csak azt éreztem, hogy még, még, még… Piszkosul el szeretném olvasni! Nagyon remélem, hogy lesz rá alkalmam. Gratulálok hozzá!

  • Bajusz Tamás

    Kedves Iris!
    Ha ez a prológ, akkor csak izgalmas, jó lehet a folytatás!
    Érdeklődve várom!!!
    Tamás

Hozzászólás a(z) Iris Dawn bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük